|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégNapfivér, HoldnővérKoltai Ágnes
A diáklázadások és a hippimozgalom a nyugati konzumkultúra sajátos árucikkeivé váltak. Olyan filmek próbálták integrálni, „megszelídíteni” az ifjúság lázadásait, mint az Eper és vér, a Szelíd motorosok. Ehhez a bagatellizáló tendenciához csatlakozik Franco Zeffirelli 1972-es Napfivér, Holdnővér című filmjével. Hősének, Assisi Ferencnek sincs sok köze a modern nagyvárosi szökevényekhez, de a háttérben, ügyesen megbújtatott félreérthetetlen utalások, a hatvanas évek fiataljainak egyik nagy sztárja, a lágy, dohányfüstös hangú Donovan dalai elmossák az időt, a történelmet.
Tényszerűen, de társadalmi-történelmi összefüggései nélkül filmesítette meg Zeffirelli Assisi Ferenc életét: jólétben telt, gondtalan ifjúságát, háborús sebesülését, hosszú gyógyulását és a „szegény Krisztus” követését. Hiteles a filmben minden, az öltözékek, a tárgyak, az egyházi ceremóniák, csak a lényeg nem: az Isten utáni vágy feltámadása. A számtalan apróság andalítóan hat a nézőre, s a rendező „mesterien” kerüli meg azokat az elsősorban politikai kérdéseket, hogy milyen társadalomból és miért vonult ki Assisi Ferenc, hogy szegénységet hirdető tanai kikre és miért voltak veszélyesek, és hogy az egyház, végül is miért fogadta kebelébe. Ferenc és Klára ártatlan, kicsorduló szívű szépségek, fiatalságukkal, szertelenségükkel lopják be magukat szívünkbe. Könnyes nagyjelenetek, zöldellő mezők, rebbenő madarak hirdetik a mennyei boldogságot. A finálé, a rebellis fiatalok megdicsőülése – a pápa megcsókolja Ferenc lábát – az állhatatosság, a kitartás dicsőítése, holott valójában a kis, közösség a nagy politika eszköze lett. Az egyház kereteit elfogadó, az elvilágiasodott papságot ellensúlyozó ferenceseket az egyház a korai eretnekmozgalmak leszerelésére használta fel. Assisi Ferenc nyomorban, kitaszítottságban viruló „boldogsága” csak utólag ilyen könnyfakasztó. Negédesen szép ez a lázadás.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 2136 átlag: 5.39 |
|
|
|
|