|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégA játékszerKövesdi Rózsa
Mi történik egy naiv, szeretetre vágyó emberrel a terrorizmus árnyékában élő Itáliában, ha kiderül róla, hogy született céllövő tehetség? A kérdés komikumot és tragikumot egyaránt magában rejt. Giuliano Montaldo rendező a szórakoztató film nyelvén tulajdonképpen erőszakról, önzésről és közönyről beszél. Ez a technika jó „benyögésekkel” fűszerezett váratlan fordulatokkal ajándékozza meg a nézőt. Váratlan még a hibája is: a humoros hangvétel melodrámaiba csap át.
Montaldót már korábbi filmjeiben (Vesztesek és győztesek, Sacco és Vanzetti) is az áldozatok, az erőszak témája foglalkoztatta. Ártatlan emberek kivégzése azonban egy megnevezhető hatalom által sokkal megfoghatóbb, mint az a brutális arcnélküli erőszak, ami annyi áldozatot szed napjaink Olaszországában. E film kihasznált és minduntalan becsapott főhőse (a kitűnő Nino Manfredi) számára a pisztoly játékszer, a céllövészet pedig hobby. Úgy cselekszik, mint kedvenc westernfilmjeinek hősei: ha az igazság és a helyzet úgy kívánja, egyszerűen lő, és sohasem hibázik. Montaldo nyilvánvalóan nem hisz a magányos igazságtevő amerikai mítoszában, de ezen túlmenően csak olyan közhelyekkel tud szolgálni, hogy az erőszak erőszakot szül, és hogy legtöbbször éppen annak a szeretetét nem értékeljük, aki hozzánk a legközelebb áll.
Így a film tanulsága csak annyi, hogy a fegyverek maradjanak a profik kezében, legyenek azok rendőrök, testőrök vagy bűnözők. Ők legalább nem csalódnak, ha azt kapják, amire eleve számíthattak.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1074 átlag: 5.42 |
|
|
|
|