|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégA csend előttMárton László
Alexa Visarion, a film alkotója mintha nem tudta volna eldönteni, miről is szóljon a film. Pedig a kitűnő román írónak, Caragiale-nak a múlt század utolsó évtizedében írt novellája, a Háború idején, amelynek középpontjában az emberi kapzsiság drámája áll, bizonyára megfelelő alapul szolgált a rendezőnek. Még az erőszakoltan patetikus párbeszédek sem képesek összefércelni az 1877-es törökök elleni háború hátországban okozott szenvedéseit, a földesúri kizsákmányolást, valamint a haramiavezérré vedlett ifjú pópa és a szép kocsmárosné beteljesülésig nem jutó szerelmét. Az első félóra után úgy tűnik föl, mégis a szerelmi háromszög uralkodik el a filmen, ám ekkor a pópa meghal. Ezután már csak a szelleme kísért a vásznon, az egyébként naturalisztikus filmből eléggé kirívó módon. A film vége felé ismét megjelenik az éhező nép; a kocsmáros együgyű szolgalegénye rettentő nagy igazságokat mond enyhén anakronisztikus brosúra-stílusban. A kocsmárosnak annyi vétke van, hogy ez három – különböző műfajú – filmhősnek is elég lenne. Meg is bűnhődik: elveszti az eszét. Ezzel végződik a film.
A szerelmi história kiszélesítésére-mélyítésére szolgáló történelmi-társadalmi háttér illusztrációvá zsugorodik, elveszti hitelességét, sőt az erőszakolt összefüggések miatt a szerelmi történet is élvezhetetlenné válik. A színészek sem találják fel magukat a szerepükben: a belsejükben dúló szenvedélyeket hisztérikus dühkitörésekkel próbálják érzékeltetni, nem valami meggyőzően. Igaz, mit is tehetnek? Magvas igazságokat kell szemléltetniük. Erről a filmről pedig, mint annyi más keverékről, elmondható: „víznek zavaros, bornak gyenge.”
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 694 átlag: 5.51 |
|
|
|
|