|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégAfrika koktélBarotányi Zoltán
Bruce Beresford, az érdemdús, egykoron ausztrál rendező ez egyszer ismét megvillantotta, hogy értő ismerője a kultúrák közötti kölcsönhatásoknak. Mint egy valamikori brit domínium polgára nyilván saját bőrén is megtapasztalhatta a világhódító fehér civilizáció lidércfényeit és settenkedő árnyait – ezáltal nyilván feljogosítva érezte magát, hogy a francia katolicizmus kanadai térhódítása nyomán (lásd a figyelemre méltó Fekete köpenyt) ezúttal a „britek kontra exgyarmatok” kérdésbe is „beleássa” magát egy kicsit. „Kindzsandzsa”, a film képzeletbéli nyugat-afrikai országa magán viseli mindazon jegyeket, melyek a színes hírmagazinok szerint előfordulhatnak egy frissen felszabadult gyarmaton, így azután megnyugvással értesülhetünk arról, hogy e kőolajban gazdag ország lakói babonásak, könnyen felheccelhetők, bedőlnek mindennemű politikai maszlagnak, vezetőik pedig korruptak és erőszakosak – ahogy azt már európai egyetemi tanulmányaikon elsajátították.
A másik oldalon ott van az untig ismert „fehér hivatalnok a trópusokon” típus: szolgalelkű, kétszínű, hazug, álszent – akár a régi „antikolonialista” brosúrákban. Különösebb színészi játékot nem igényel (a többi szerep se), fejlődésének íve pediglen kiszámítható: konzulunk – miután elsiratta a minden határon túl empatikus Sean Conneryt – eldönti, hogy cinikus lesz, vagy mifene, mint Richard, az a másik angol pacák.
Hogy például a Monty Python-csoport tárgyunkbéli, máig halhatatlan leírásait követően mi szükség van még a téma újbóli felmelegítésére, azt senki sem tudja. Mindegy, ismétlés a tudás anyja, s a jó rendező, miként a klerikális reakció, nyilván holtig tanul – mi meg majd fizetjük a tandíjat.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1962 átlag: 5.36 |
|
|
|
|