|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégA naplopóBáron György
Bernhard Sinkel filmje elsősorban a tizennégy éven aluliak érdeklődésére számíthat. Közülük is valószínűleg a kevésbé fogékony nebulókéra. A dörzsöltebb mozibajárók ugyanis már ebben a korban is észreveszik azt a grandiózus filmkészítői ügyetlenséget, amely valósággal süt A naplopó minden beállításából és színészi gesztusából. A filmet persze felnőttek készítették, vélhetően felnőtteknek; ily módon nem a gyermeki észjárás bölcsességét sugározza, mint a jó gyerekfilmek, hanem a felnőtt észjárás gyermetegségét, mint a „komoly” fércművek.
A napóleoni háborúk korában játszódó kosztümös történet úgy indul, mint egy Fanfan la Tulipe- vagy Cartouche-utánzat. Az első tíz percben, amikor a kalandfilmekből ismert összes unt geget elénk ömleszti, még akár műfaji paródiára is gyanakodhatunk. A kacagás azonban elhamarkodott: szó sincs paródiáról. A kalandos kezdet lassan átúszik egyfajta vontatott pikareszkbe, melyben a főhős fiatalember – a cím szerint: naplopó – elindul szerencsét próbálni, főúri házaknál köt ki, szerelmetes lesz a szépséges grófkisasszonyba, és ahol csak tud, borsot tör a basáskodó, kövér főkomornyik orra alá. Ez így, elmondva, valószínűleg nem hangzik olyan elrettentőén, mint a vásznon, hihetetlenül lassú ritmusban, olyan deklamáló színészi játékkal, amely leginkább egy vígopera tónusát idézi, zene nélkül. A naplopó olyan ostobácska, hogy az még a mai mezőnyben is tanulságos. Újabb adaléka annak, hogy a film a legkevésbé ellenállóképes művészet. A filmvászon, úgy tetszik, mindent elbír. Nehéz elképzelni, hogy írott szöveg valaha is olyan jellegtelen és suta lehet, mint ennek a filmnek a története, a jelenetezése, a dialógusai. Igen eredeti opusz ez: jószerivel nézhetetlen ugyan, de a rossz filmek egyetlen típusához sem sorolható. Olyan szürke és jellegtelen, olyannyira hiányzik belőle a közlendő legcsekélyebb jele is, hogy alighanem új színnel gazdagítja a filmes ballépések amúgy is beláthatatlanul gazdag palettáját.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 898 átlag: 5.47 |
|
|
|
|