KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Koportos

Nem csak „cigány film”

Csalog Zsolt

 

Egyszerű történet. Csak egy falusi temetés. A cigány útépítő munkás pesti munkahelyén kapja meg a táviratot, hogy felesége meghalt. Hazautazik a távoli faluba, hogy eltemesse. Cigánytelep egy pocsolya partján, nyomorúságos viskók. Már csak Balog Mihály emlékképeiből tudjuk meg: itt voltak kettesben boldogok, meg persze boldogtalanok is. Ki volt a szép cigányasszony? Hűséges hitves? Falu kurvája? A hős nem nyomoz, számára most nem ez a kérdés. Az volt Rozália, aki nyomorúan szűk szerepe keretei közt lehetett – Balog ezt megérti, és figyelmét inkább másfelé fordítaná: a temetésre, mint tisztességének, presztízsének nagy próbájára. „Szép temetést akarok!” – és hozzálát az anyagi és fizikai erejét, társadalmi lehetőségeit meghaladó feladathoz. Belebukik. „Csóró temetés volt!” Meglopják, megszégyenítik, megverik és sárba tapossák, kudarccal és testben-lélekben összetörve jut el a dráma végpontjáig.

Balázs József Koportosa, az elsőkönyves író kisregénye siker volt megjelenésekor (1976). A belőle készült forgatókönyv (Balázs József és Gyarmathy Lívia munkája) tisztább, homogénebb és koncentráltabb: levetkőzi a prózaszöveg terhesen felesleges forgácsait, csak a dramaturgiai szerkezet java marad meg (csak rövid képi utalások maradnak például a hős naiv halálélményéből, amely a kisregényben művinek hat és zavarja a főtéma dallamvonalát), s az irodalmi alapanyag így kitűnően állja az adaptáció próbatételét. (Ha van értelme az összehasonlításnak, hozzátehetjük: részleteiben is, egészében is sokkal jobban állja, mint a hasonló korrekciókat nélkülöző Magyarok). Jelentős szerepe van ebben egy korrekciós mechanizmusnak is, a Gyarmathy alkalmazta módszernek, amely szerint a színészek nem kész dialógusokat tanultak, hanem a helyzetek keretei közt, laza instrukciók alapján rögtönözték a szöveget – a szereplők korrigálta dialógusok hiteles tisztasággal csengenek.

A végtermék, Gyarmathy Koportosa fegyelmezett kézzel vezetett, visszafogott dráma: végig izzik és feszül, de – hogy a faktúra hitelét a struktúra hitele is erősítse – a feszültségek hálója végül sem szakad fel, vagy nem hull alá petyhüdten, hanem a végsőkig fokozott feszültségben merevedik ki. Ütések csattognak és kés villan, de semmi nem hoz megoldást, ernyedést vagy lezárást. A hős kudarca sem tud a fizikai megsemmisülésig vezetni: az utolsó képben Balog torkából artikulátlan hang tör elő és az arc elfordul – ezzel ér „véget” a film.

A filmnek a főhőssel egyenrangú főszereplője a környezet. A mindent átfogó sár. Kettőjük küzdelme a képben fogalmazott dráma: a sárban vergődik egy tisztaságra éhes ember. Gyarmathy nem csal, nem szépít, nem romantizál és nem patetizál: látja és láttatja a nyomor felszíni jelenségei mögött a nyomor embert és emberi kapcsolatokat nyomorító hatásait is. A sárban caplató hős esendő ember, nem idealizáltan tiszta, a rendező nem kíméli a sártól, amely minduntalan ráragad, belepi – Gyarmathy másképp védi: drukkol neki, bukásában is mellette marad. A környezet rajza, a konkrét és átvitt értelemben jelenlevő sár pontos képei, a nyomorvilág szerkezetének, törvényeinek értése és láttatni tudása: a dokumentarista iskolából jött rendező erénye. Ez a tudás, amely nem kapott teret a Minden szerdán fikciós konstrukciójában, itt bőségesen jövedelmez: eleven hitelű, fontos emberi problémák közelségébe férkőző filmet, és közönségszemmel is fogyasztható filmet eredményez. És engedmények, piacra kacsintás nélkül – ahogyan elutasítja az olcsó naturalizmus kínálkozó lehetőségeit, úgy tud nemet mondani a talmi folklorizmus csábításának is; a temetés köré zsúfolódó folklórelemek végig példásan funkcionális szerepben maradnak, akként jelennek meg, amik a jelenkori valóságban: a nyomor támadta létben az emberi tartás már ingatag, groteszk és egyben drámaian megindító kapaszkodói.

„Cigány” film? Az is. Tagadhatatlan (de nem is tagadni való) a rendező szociális érdeklődése, és – ugyancsak a dokumentarizmusból hozott – konkrétsága: ha a film cigány környezetben játszódik, e környezet rajza teljes hitelű-értékű és önmagát jelentően konkrét; – ennyiben cigány film a Koportos. De ahogy a Feltámadás nem egyszerűen csak „orosz” regény, Reymont Parasztokja nem szimplán „paraszt”-regény, úgy nem csak „cigány” film Gyarmathy Koportosa sem.

Az egyszeri alkotók sikerén túl értékelhetjük a Koportost mint a magyar dokumentumiskola sikerét is. Mert az irodalmi fogantatású, fikciós játékfilm mögött ott áll a mű teljes értékű dokumentumfele. Nem mai keletű, de egyre aktuálisabb és mostanában művek során követhető a dokumentalista iskolának az a törekvése, hogy a játékfilm műfaja felé lépve hasznosítsa megszerzett ismereteit, s így egyenjogúsodjon – nemcsak mű-értékben, hanem a használati értéket tekintve is – „a” filmmel. E folyamatnak akár csak a magyar filmtörténetben kivehető szála is külön tanulmányt igényelne – miképpen született meg a dokumentumfilm oppozícióban a játékfilmmel, annak reakciójaként, miképpen vált a (játék)film eleven lelkiismeretévé és mostohatestvérévé, mint hátrányos helyzetű kis királyfi mi mindent újított, tanult és tanított, s végül hogyan kezd felivódni minden vívmányával az ezzel megújuló játékfilmbe. Hosszadalmas elemzés helyett ezúttal csak egyetlen utalást: éppen egy „cigány” film, Schiffer Cséplő Gyurija (1977) volt e folyamat egyik fontos állomása. Más recepturával: ott a natúr dokumentum rendeződött történetté, formálódott játékként átélhető filmmé. Míg a Koportos esetében a dokumentum háttérként ötvöződik az irodalmi „játéktérrel”. És ez az „alkalmazott dokumentarizmus” stabil alapzatnak bizonyul. Külön öröm tapasztalni, hogy a dokumentarizmus korábbi áldozatos beruházásai miként hoznak most érett gyümölcsöket.

A Koportos főhősének élettere csaknem homogén, majdnem zárt: pesti munkahelyén, a munkásszállón, a munkásvonaton és az ország sarkában a sárbaragadt telepen: cigányok, cigányok, mindenhol cigányok. A cigányvilág figuráit amatőrök: cigányok játsszák. Kitűnően. A róluk szóló drámát mélyen átélve és árnyaltan, gazdagon adják vissza. Csak egy-két apró bicsaklás – egy szerelmespár kétes hitelű mondatai a vonaton, a temetőben legeltető parasztember merev deklamációja – jelzik az amatőrökkel vállalt munka hallatlan nehézségeit. A végig a középpontban mozgó Balog Mihályt Rostás Mihály alakítja, civil életében (is) útépítő munkás – Gyarmathy filmjében ritka intelligenciájú, nagyszerű színész, invenciózus alkotótárs. A „külvilág” képviselőit, a cigány világba ékelődő „magyar” figurákat (egy fuvaros, egy bakter, egy erdőőr, egy pap – alig többek epizódszerepeknél) színészek játsszák; játékstílusuk csak annyira tér el az amatőrökétől, hogy a két világ – egyébként nem didaktikusan megvont – határait ezzel is jobban érzékeljük.

És még egy kulcsszereplő: Pap Ferenc kamerája. Amely drámához, lírához, a sártenger hétköznapi sivárságához egyaránt adekvát színeket talál, ráérez a marginális világ rikító koloritjára, de nem csinál színparádét a folklórból – biztos ízlésű és alázatot ismerő operatőr vezeti.

Szép film. Drámájával és a dráma hátterét adó élettér drámai rajzával egyaránt katartikus hatású film.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7931