|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégŐrült nők ketreceHegedűs Tibor
Egy Feydeau és Courteline nyomdokain haladó hamisítatlan francia bohózattal van dolgunk, amit az tesz érdekessé, hogy hősei homoszexuálisok. Könnyű őket – túlságosan is könnyű – kigúnyolni, nevetségessé tenni. Jean Poiret színdarabja (Párizsban 500-szor ment telt házzal) elkerülte az alpári gúnyt, s ezt a kényes egyensúlyt Edouard Molinaro is megőrizte a mozi vásznán (jó passzban van, emlékezzünk csak A bajkeverő hibátlan rendezésére). A sikeres bulvárkomédiából adaptált film címe egyébként kettős értelmű: voltaképpen egy speciális törzsközönségű lokál elnevezése, melynek műsorában kizárólag travesztiták szerepelnek.
A sztár, Albert, a tulajdonos Renato Baldi húsz éve hűséges élettársa. Baldi azonban valaha nős volt, és felcseperedett fia nősülni készül. Választottja nem más, mint az Erényvédő Liga elnökének lánya. Az örömszülők meg akarják látogatni leendő vejük családját; a botrányt így aligha lehet elkerülni. Baldi hajdani neje ugyan kész a Riviéráról a helyszínre robogni, hogy eljátssza az anya szerepét, de késik, és Albert „ugrik be” a helyére.
Molinaro Baldi szerepére Ugo Tognazzit szemelte ki. E kiváló művész bölcs humorú, apró nüanszokra épített, visszafogott, abszolút „realista” játéka nemcsak a sztori dramaturgiailag vaskosnak vélhető fordulatait hitelesíti, de – ami fontosabb – a címben rejlő másik értelmet is fölfedi. Azt, hogy ezek az „őrült nők” és a hozzájuk hasonlók ma is ketrecben vannak, mutogatni való majmok a morális rend börtönében. És ezzel a fergeteges komédiába mind ő, mind a kiszolgáltatottságát többször is leleplező Serrault, Albert alakítója, némi kesernyés ízt kever.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 983 átlag: 5.6 |
|
|
|
|