|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
TévémoziHűtlen asszonyokCsala Károly
A neorealizmusnak viszonylag kései remeke, egyéb iránt pedig a hagyományos filmdráma műfajának egyik legtisztább, leghibátlanabb példája: dramaturgok, forgatókönyvírók legjobb iskolája Monicelli és Steno műve. Annak idején, amikor megjelent a magyar mozikban, még sok egyéb is szenzációként hatott benne: a női főszereplő, May Britt játéka éppúgy, mint magyar hangja, vagyis Lukács Margitnak a korabeli szinkronizálás csúcsteljesítményeként fogadott alakítása; a kicsiny szerepben nagyot alakító Lollobrigida, vagy a még kisebben föltűnő Marina Vlady… És egyáltalán: a színészek egytől egyig. A jó forgatókönyv, a minden ízükben átgondolt jelenetek és a hibátlanul fölépített írói jellemábrázolás a rendezésnek itt szinte láthatatlan szűrőjén átvetülve, törvényszerűen a legtöbbet „hozzák ki” a színészekből – nagyokból, kicsikből egyaránt. Oly világos a mondanivaló, hogy ha nem volna ilyen tökéletes a dráma lefolyása, bosszantóan didaktikusnak hatna. De itt ez a „ha”: ezért nem okító a film, hanem oktatható példája egyfajta – ma már hagyományosnak nevezhető – közönségrehatás eszköztárának és dramaturgiájának.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 761 átlag: 5.71 |
|
|
|
|