|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégHiúság vásáraArdai Zoltán
Thackeray százötvenegynéhány évvel ezelőtt publikált regénye klasszikus alapmű ugyan, de korántsem klasszicizáló – még kevésbé romantikus – szellemű könyv. Első benyomásra derűsen realisztikus szemléletűnek, évődően humorosnak hat, aztán (anélkül, hogy mérhető hangváltozást regisztrálnánk), inkább már sötétesen komikainak, érdesen és keserűen szatirizálónak, miközben rendíthetetlen epikai higgadtságúnak is – a végső hatás pedig a már kétségbeejtő sivárság (nem magát a szerző elbeszélőművészetét tekintve). Hogy viszont e regény moziadaptációi a forgalmazói besorolás szerint rendre „romantikus drámák” – most is így szól a címke, a csillogó Mira Nair-feldolgozás esetében –, ez két dolgot jelenthet. Vagy a romantikáról alkotott forgalmazói elképzelések kreténisztikusak, vagy az adaptációk estek sorra áldozatul a filmpiac hiúság-vásári viszonyainak. A való igazság sajnos a lehető leggaládabb: mindkét borús feltételezésnek odaadja magát egyszerre.
Az indiai rendezőnő angol-amerikai produkcióban forgatott Vanity Fairje lágy olvasatra szerveződő, keleti kényelmű, nyugati nyugalmú kosztümös retro, kellemdús látványosság – éppen ebben áll fő kellemetlensége is, mert a cselekmény már-már jelentésnélkülivé bomlik és tompul a képi kellem dagályában; ami jelentést pedig a scriptbeli módosítások folytán vesz föl, annak inkább biedermeier íze van. A vizuális gyönyörűség egyébként nem feltétlenül zárná ki az életsivárság thackeray-i feelingjét, sőt, akár nyomatékosíthatná is paradox módon. Egyrészt ihletettebb ellenjátékokkal (a Thackeray-féle szatirizálás felől merítkezve), másrészt elmélyültebb zenehasználattal – ahogyan mindez Stanley Kubrick Barry Lyndon-feldolgozásában meg is valósult. Aminek semmi helye nincs itt, de Nairnál gyakorlatilag meghatározó, az az édeskés történet-csiszolgatás – viszont a forgalmazói értelemben vett „romantikus drámához” ugyanez talán éppen szükséges. Azonfelül Nair, akinek igen kedvelt bakfiskori olvasmánya volt a Hiúság vására, még méltatlannak is tarthatta, hogy Thackeray kérlelhetetlenségével lépjen fel – bármi régi – angolokkal szemben. A kesztyűs kezű munka azonban ezesetben teljesen értelmetlen. A regény címe nem szimplán Európa napóleoni időszakára és Angliára vonatkozik. Becky Sharpból klasszikus típusú filmfőszereplőt csinálni, és végtére (még csak nem is fanyarul) indiai megváltásba terelni őt annyi, mint elfüggönyözni azt, mit jelent a „Hiúság Vására” nevezet.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1496 átlag: 5.42 |
|
|
|
|