|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégBajnokokArdai Zoltán
Mistri – cseh, 2005. Rendezte: Marek Najbrt. Írta: Marek Najbrt, Robert Geisler és Benjamin Tucek. Kép: Miloslav Holman. Zene: Petr Marek. Szereplők: Leos Noha (Karel), Jan Budar (Bohous), Jiri Ornest (Pavelec), Tomás Matonoha (Milan), Klára Meliskova (Zdena). Gyártó: Barrandov / Ceska Televize. Forgalmazó: MoziNet. Feliratos. 82 perc.
Tízszereplős az előadás – ez az enyhén dramatikus életkép-füzér, cseh falusiak ’90-es évekbeli viselt dolgairól – pontosabban egyikük csak a falu bolondjának látomásaként jár-kel a haladottan pusztuló országszéli településen, amelynek összesen kilenc maradék lakója van. A hol homályosabban imbolygó, hol kivilágosodó szellemember valamelyest emlékeztet a teljes díszében feszítő táborita-huszita Jan Zizka lovagra is, hogyne emlékeztetne, hiszen a világ- és később olimpiai bajnok cseh jégkorong-válogatott rendesen beöltözött kapusa ő. A nyomorult drukkerek esténként egybegyűlnek a kocsmáros piszkos szálájában az ócska tévé elé a jégkorong VB-t nézni, a csehséget már-már sírósan vivátozni, miközben egymás szokásszerű fullasztgatása-mardosása még hevesebbé is válik ezekben a szent órákban – különösen, hogy a lakosok egyike egy agg német, másikuk pedig legalábbis lecigányozható, mert olaszos a bőre. Mármost annak a nagy kontrasztnak a témája, amely oly csúfosan vigyorog a nemzeti élsport-team kompakt szervezettsége, energia-ragyogtató működése és a team sikereibe kapaszkodó drukkertársadalom működéstermészete közt, akár brilliánsan is megérhet egy-két hosszabb jelenetet, de nem ér meg egy egész filmet. Marek Najbrt két éve diadalútra indult elsőfilmjében a karakterek egyénítése és összejátszatása eleinte olyan pofa- és gesztusparádét ígér – egymásba oltva erős kisrealizmust és formai játékosságot –, ami alkalmilag frissnek mutathatja a cseh mozihagyomány kissé túlrögzött, ismétlőleges továbbműködtetését is. A koncepció azonban idővel a maga bábuivá, mintegy szolgálatába kényszeríti itt a szereplőket, miközben a formajáték oldalán sem élvezhetünk különösebb kibontakozást. A romosodó jellemű filmbeli társaság még így is kedvesebb marad a célzottnál. Ez talán mégis a realizmus diadala – legalábbis a futballtörténet azt mutatja, hogy amikor cseh/csehszlovák klassziscsapatok épp veszítenek, kevésbé akar az egész haza a játékosok sírján bakanccsal ugrálni, mint nálunk volt szokásban, amikor még volt futballerőnk.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 928 átlag: 5.31 |
|
|
|
|