|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
KritikaFlandriaHa ölni kellBaski Sándor
Bruno Dumont nyomasztó világában a gyilkolás is csak egy ösztön a sok közül, a háború természetes állapot.
Vissza a természetbe! Rousseau több mint két és fél évszázada kiadott tanácsát egy XXI. századi honfitársa, a filozófiai végzettségű Bruno Dumont megfogadta. Igaz, ha a végeredményt látná, a francia gondolkodó maga tiltakozna leghangosabban tézisei kiforgatása miatt, míg éppen ellenfele, a kultúrpesszimista Voltaire lenne az, aki elismerően bólogatna.
Dumont hősei közel élnek a természethez, a kifejezés mindkét értelmében. Külsőleg az otthonuk és megélhetési forrásuk a föld, belsőleg pedig az alig kontrollált ösztöneik és fizikai szükségleteik mozgatják őket. A romantizáló szándéknál azonban mi sem áll távolabb a rendezőtől, nála a vidék és a falu nem a romlatlan és tiszta népek bölcsője, ahogy azt az urbánus hátterű filmesek ábrázolják, hanem az üres tekintetű és rusztikus lelkületű emberek élőhelye. A tekintet amúgy is fontos nála, szereplői gyakran bámulnak ki hosszúra nyúlt snittekben a képből, mintha elmerengnének valamin, vagy komoly döntésre készülnének, a végén azonban mindig kiderül, hogy éppen az önreflexió, illetve a cselekvés morális tudatossága az, ami hiányzik belőlük, és ezért képtelenek irányítani sorsukat. Dumont filmjei így, saját bevallása szerint is, fizikai mozik, ahol a szereplők biológiai ösztönlények, és ahol az erőszak természetes, a szex pedig nem szeretkezés, hanem nyers hústömegek szenvtelen összecsattanása csupán. Első filmje, a Jézus élete, vidéki, pontosabban észak-francia fiatalok unalomtól dagadó hétköznapjait követte, a Kölykökre emlékezető nyíltsággal. Flandriában játszódik az 1999-es Emberiség is, amely egy procedurális krimi álcája mögött, de ugyanerről szól. A cannes-i zsűri nagydíja ellenére sok kritikus úgy találta, hogy az alkotó szándékai túl transzparensek, amit következő munkája, a valóban öncélú és hatásvadász, Kaliforniában forgatott 29 pálma igazolni látszott.
A Flandria a balsikerű kitérő után egyenes és meggyőző folytatása a rövid életműnek, és egyben visszatérés kedvenc vidékéhez. Az újfent cannes-i nagydíjjal honorált film annyiban más, mint elődei, hogy beemel a zárt vidéki világba egy külső tényezőt, a háborút is. Főszereplője a fiatal Demester, aki parasztként dolgozik saját földjén, szánt, vet, eteti a disznókat, és néha rutinszerű, érzelemmentes üzekedést folytat a tanya körüli sártenger valamelyik füves szigetén a szomszédlánnyal, Barbe-bal. Kapcsolatukat nem bonyolítják szavakkal, csupán a hormonok parancsának engedelmeskednek. Behívó érkezik, a fiúnak háborúba kell mennie. Hogy pontosan hova, nem tudja, talán nem is érdekli. Hívják, tehát megy. Az ólomszürke flamand tájat a napsütötte arab sivatag homokdűnéi váltják fel. Kiképzés, tűzharc, portyázások, helyiek zaklatása, fegyvertelen civilek legyilkolása: Demester engedelmes katonaként résztvesz mindegyikben, és ugyan baltával faragott arcán néha mintha a kétely halvány jelei is megjelennének, de amikor társai egy ellenséges katonanőt erőszakolnak meg, beáll ő is a sorba. Az egységéből végül csak ő kerül élve haza, miután földijét, Barbe másik alkalmi szeretőjét, Blondelt sorsára hagyta a sivatagban.
A Flandria nem szabványos háborús mozi, a konfliktus helyszíne nincs nevesítve, a stilizált díszletek és a szórványos anakronizmusok (a modern felszereltségű francia katonák lovon közlekednek) jelzik, hogy a rendező a háborúk általános esszenciáját akarta megragadni – ami persze egyetlen nézőt sem fog megakadályozni abban, hogy Irakra asszociáljon. Dumont víziója attól igazán félelmetes, hogy a háborút nem mint a személyiség megerőszakolását és természetellenes állapotot ábrázolja, hanem teljesen hétköznapi, rutinszerű tevékenységek sorozataként. Demester és társai épp olyan könnyen és ösztönösen ölnek, ahogy esznek, párosodnak vagy ürítenek. Flandria és a közel-keleti sivatag ábrázolásában a beállítások szintjén és a stilizáció fokait illetően alig van különbség, mintha belső táj lenne mindkettő, a háború így akár metaforája is lehet az eltompult emberi lélek természet adta agressziójának.
A fináléban, amely erősen rímel A gyermek című Dardenne-film katarzisára, Dumont azért enyhít a szenvtelen hangnemen és a pesszimista világképen. Az immár tavasziasan zöldellő Flandriába hazatérő Demester és a távolléte alatt idegösszeroppanáson, illetve egy abortuszon átesett Barbe egymásra talál. Nem tudni, hogy az átéltek mennyit formáltak rajtuk, és tartós lesz-e ez a változás, a másik több-e számukra a kényszerű menekülés puszta eszközénél (Barbe inkább Blondelt várta volna haza), de legalább már képesek szavakba önteni az érzéseiket. Ebben a világban ez már happy endnek számít.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 807 átlag: 5.52 |
|
|
|
|