KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Életek éneke

Örülj, hogy él

Bori Erzsébet

Az Életek éneke kapcsán a Buena Vistát emlegetik, nem is jogtalanul.

 

Azzal a kilencrészes sorozattal kell kezdenünk, amelyben Bereczki Csaba rendező, a téma szakértője, Kelemen László szerkesztői segítségével átfogó térképet rajzolt Erdély élő népzenéjéről. A Duna tévé műsorát jelentős hazai és nemzetközi érdeklődés fogadta, a sorozatot kétszer is megismételték, a zenészekkel – többek közt a szászcsávási és magyarpalatkai banda, a gyimesi Zerkula János és Fikó Regina – nagy sikerű koncertet szerveztek itthon és külföldön. Az ismeretterjesztő szériából és újonnan forgatott anyagokból állt össze az Életek éneke százperces moziváltozata

Bereczki vállalkozásának legfőbb erénye és találmánya egyfajta „transzszilvanista” megközelítés. A bemutatott együttesek és muzsikusok java eddig sem volt ismeretlen a népzene iránt érdeklődők előtt, de ők mintha két, egymást csak részben fedő halmazt képeznének: mások járnak a magyar folkzenei koncertekre, táncházakba, és mások lelkesednek a cigányok zenéjéért. A film viszont átlépi ezeket a határokat, sőt nemcsak magyar és cigány zenészek szerepelnek benne, hanem románok is, s tovább bonyolítja a képet, hogy a romák között egyaránt vannak magyar és román (nyelvű, kultúrájú, kötődésű) cigányok. Ennek megfelelően a film is három nyelven beszél – és akinek van szeme, látja, hogy az erdélyi cigányok azok, akik magától értetődőn beszélik mindhárom nyelvet, akik otthon vannak nemcsak a maguk, hanem a többiek zenei hagyományában, sőt őrzik azokét is, akiket az ismert történelmi fordulatok elirtottak szülőföldjükről.

Bereczki talán egy filmváltozatban is létező előadásból, a Brassói pályaudvarból merített ihletet, amely nagyszerűen elevenítette meg énekben, táncban, zenében az egykor volt Erdélyt. Persze igazabb lenne úgy fogalmazni: az egykor lehetett volna Erdélyt. Mert amire ma nosztalgikusan visszatekintünk, csak a lehetősége volt valaminek, ami nem vált valósággá. És hol vannak már az erdélyi szászok, svábok, hol a zsidók, örmények, huculok? Szerencsénkre Bereczki filmje sokkal pozitívabb üzenetet közvetít. Azt, hogy nincs veszve minden, hiszen megvannak még a magyarok, románok, cigányok, a gyimesi és moldvai csángók, még él a kultúrájuk, a zenéjük. És a hangsúlyt az igére teszi. Arra, ami létezik, része az ünnepeknek, a mindennapoknak, épp ezért nem követelhetünk tőle steril tisztaságot, ősi romlatlanságot, ilyennel csak kihalt népek, letűnt életformák skanzenjében találkozunk. (Én akkor sem kaptam volna a szívemhez, ha a stáb elkíséri az egyik bandát egy lagziba, ahol sejthetően nem csupán Bartók és Kallós Zoltán gyűjtéseit húzzák.)

Az Életek éneke kapcsán a Buena Vistát emlegetik, nem is jogtalanul. Bár nekem inkább az Át a hídon – Isztambul hangjai jártak az eszemben. A zene korántsem olyan jó, de Fatih Akin szerkesztésmódja nagyobb segítséget ad a nézőnek az eligazodáshoz. Bereczki feltehetően nem csak hazai közönségnek szánta a filmjét, márpedig a magyar nézőnek is nehézséget okoz rájönni, hol járhatunk, kifélék, mifélék az éppen muzsikálók, illetve megszólalók. A tévésorozat még tájegységek, települések szerint tagolódott, de a film eldobta ezt a mankót. A gond kétféleképp orvosolható: egyfelől ígérik, hogy DVD-n is megjelentetik a szériát, amelyből megkaphatjuk az igényelt alapismereteket, és utána jöhet a filmváltozat színtiszta élvezete. A másik gyógymód: nézzük meg többször a filmet! Első látásra nem győztem sorolni a kifogásaimat: az imént említett információhiány és bizonytalanság; a riporter időnkénti túltengése és a zenészek szívzűrjeinek forszírozása a beszélgetésekben; a nagyszínházi koncert Párizsban, ami nemigen illik az „élő hagyomány” koncepcióba… De már elsőre úgy voltam vele, hogy ez a nagyszerű zene bármit elvisz. Újranézve a filmet az erényei erősödnek fel: Kelemen László szerkesztő-riporter nemcsak tudákoskodik, hanem értőn kalauzol, s ha úgy adódik, akár együtt muzsikál, vagy derekasan együtt italozik a szereplőkkel; Nemes Tibor operatőri (és Lemhényi Réka vágói) munkája előtt le a kalapot! Az Életek énekében nincs egyetlen vágókép sem úgynevezett tájszépségekről, és nincsenek nyomorfestő szociofotók sem; minden felvétel a helyén van.

Ezek a kivételes tehetségű zenészek mind a felmenőiktől, a nagy elődöktől – mint Fodor Sándor „Neti”, akinek a sírjánál összejön az egész csapat – tanultak muzsikálni, és ma ott játszik mellettük a középgeneráció; már tanulásra jelentkeznek a fiatalok, és ott szaladnak, táncolnak körülöttük, hallgatózva, leskelődve az unokák. Mint az a csöppség a legelső képeken, aki beszélni nem tud még, de már a fülében van a zene, és ha a kezébe nyomják a vonót, egyből húzogatni kezdi egy fadarabon vagy kukoricaszáron, pontosan kiénekelve, imitálva a vonóshangzást cérnahangján.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/04 50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9319