KritikaGuy Ritchie: Az U.N.C.L.E. emberePárhuzamosok találkozásaVarró Attila
Guy Ritchie idei kémfilmje elegáns zsánerkísérlet a kortárs attrakciók mozijában
A 60-as évek nagy
kémfilmes reneszánsza idején a két világháború közötti műfajéra karakterközpontú,
krimi-narratívákra épített (melo)drámái radikális változáson estek át, és a
James Bond-féle brit revízió akcióorientált, sci-fi eszköztárral felturbózott hollywoodi
mutációja azóta is párhuzamosan halad az old-school Carré-adaptációk és
neo-klasszikus 007 opuszok európai nyomvonalával – sőt időközben posztmodern
vonásokkal és CGI-mázzal felvértezve, önálló (szubzsáner-)nevet szerzett
magának. Habár manapság a spy-fi fő alapanyagát
a – többnyire szintén brit eredetű – képregények szolgáltatják, legyen szó Ellis
zord társadalomszatírájáról (RED), Alan
Moore-féle steampunk-mutációról (League
of Extraordinary Gentlemen) vagy Millar übertrendi akcióorgiájáról (Kingsman/ The Secret Service), a
műfajhibrid igazi ősforrását a televíziós sorozatok jelentik az Atlanti-óceán
mindkét partján: az angoloknál a műfaj-első Danger
Man, az emblematikus Avengers
vagy a bizarr egzisztencialista gyöngyszem The
Prisoner – a jenkiknél az örökzöld Mission
Impossible, a pre-steampunk Wild Wild
West, a Get Smart komédiája vagy a
Hatmillió dolláros férfi és a Bionikus nő szuperhős párosa. Szinte
elkerülhetetlen volt, hogy ezekre a sorozatokra rátaláljon a látvány-truvájokra,
techno-víziókra és franchise-okra éhes kortárs Hollywood, csupán az meglepő,
hogy majdnem húsz évet kellett várni a spy-fi
amerikai alapköveként tisztelt és évtizedek át (kép)regényeket, moziverziókat, spinoffokat szaporító The Man from UNCLE megfilmesítésére,
ráadásul (a hosszas hányattatások után) épp egy brit alkotópárosra bízták
levezénylését.
Guy Ritchie és a
Sherlock Holmes-duplázás óta új alkotótárssá előlépett Lionel Wigram
író-producer előtt nyitva állt a lehetőség, hogy jogos bosszút állva az Avengers és a LOEG-képregény álomgyári meggyalázásáért valami végletekig
pörgetett, triplafedeles posztmodern effektparádét varázsoljanak az MGM
kultszériájából – ezt szerencsére a hajdani alkotótárs Matthew Vaughn (új
játszópajtásával, Mark Millarral) megtette előttük hazai alapanyagból, a Kingsman-filmben példásan bizonyítva az
efféle zsánerhatványozás immár reménytelen idejétmúltságát. Ritchie inkább
merészebb utat választott, és a spy-fi-ban
rejlő neo-klasszikus lehetőségek felé mozdult el. A bőséggel kínálkozó,
eszelősnél eszelősebb UNCLE-epizódok helyett az első évadot nyitó visszafogott
darabokból válogatott alapötletekért (élen a The Quadripartite Affair-rel), túlrajzolt világpusztító
összeesküvés helyett maradt az atombomba origójánál, a fantasztikus kelléktárat
szerény kütyükig csupaszította, hőspárosának közös kalandját pedig inkább – egyfajta
eredettörténet gyanánt – két gyökeresen eltérő mentalitású, motivációjú és
munkamódszerű titkos-ügynök nézeteltérésekkel teli összecsiszolódásának
szentelte (ami a Sherlock-Watson páros meleg tapintású meséihez hasonlóan
egyfajta reflexió is lehet a Ritchie-Wigram kooperációra). Agresszív
műfajhibrid helyett a végeredmény sokszínű kalandfilm, humora inkább
jellemkomikumra, mint harsány zsánerparódiára épül, szolid romantikus szála
hitchcocki duplafedelet rejt, a kötelező fantasztikum helyét pedig a retró
stílusvilág veszi át.
Hasonlóan a poszt-Kill Bill Tarantinóhoz, Ritchie immár
nem a hiperaktív távol-keleti akciómodellek kinetikus energiáit ülteti át
képi/verbális fiesztákba, inkább az olasz zsánerfilm fénykorának teátrálisabb
és szertartásosabb, klasszikus szerkesztésű éldarabjaihoz nyúl inspirációért
Leone-westerntől a Bava-féle Diabolikig
– nem véletlenül helyezi szinte a teljes cselekményt az ezeréves római
márványszobrok, kifinomult milánói divatcikkek és kézzel összeillesztett
sportkocsik 60-as évekbeli Itáliájába. Az
UNCLE embere kétségtelenül nélkülözi a hagyományos kémfilmektől elvárható
jellemábrázolást és csavaros konspirációs logikát, miként a kortárs akciófilmek
látványorgiái helyett is csupán fegyelmezett stílusjátékok pótszerét kínálja
(lásd a nagy rajtaütés képregénypanelekre osztott párhuzamos szekvenciáit). Ám
lelkesen és elegánsan próbálja összehozni egymással az ódon zsánerhagyományt és
az ezredfordulós közönségigényt, márpedig ez manapság olyan lehetetlen
küldetés, amit legfeljebb egy-egy Mission:
Impossible vállal az Álomgyárban. Ritchie idei filmje nem jár zajos sikerrel,
de legalább az illúzióját megadja annak, hogy ezek a párhuzamosok – akárcsak
homoerotikus árnyalatokkal megrajzolt hőspárosai – valahol mégis gyengéden
összeérnek, bár túl a látóhatárunkon, mégis a végtelenen innen.
AZ U.N.C.L.E. EMBERE (The
Man from UNCLE) – amerikai, 2015. Rendezte: Guy Ritchie. Írta: Lional Wingram
és Guy Ritchie. Kép: John Mathieson. Szereplők: Henry Cavill (Napoleon), Armie
Hammer (Kuryakin), Alicia Vikander (Gaby), Elizabeth Debicki (Victoria).
Gyártó: Davis Entertainment / Warner Brothers. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 116 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 68 átlag: 4.93 |
 |
|
