KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/július
• Gombár Csaba: Megjegyzések a politikai filmről?
• András László: A kecske mekegése Az áldozat
• Pilinszky János: A szabdesés logikája Kígyótojás
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Filmrulett Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai
• Zalán Vince: A filmvilág másik fele Taskent
• Bikácsy Gergely: Tükröm, tökröm... Oberhausen

• Kardos Ferenc: Jegyzetlapok
• Kézdi-Kovács Zsolt: Technika és szorongás Alfred Hitchcock halálára
• N. N.: Alfred Hitchcock filmjei
• Bársony Éva: „Érezni a premier plant...” Riport a filmszínészképzésről
• Szász Péter: Ki ölte meg a Halált?
• Molnár Gál Péter: Humphrey Bogart, a leélő
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A sáska napja
• Koltai Ágnes: Előttem az élet
• Gervai András: Az autóstoppos
• Szendi Gábor: A férfi, aki szerette a nőket
• Koltai Ágnes: A varsói polgármester
• Bende Monika: Az autóbusz akció
• Harmat György: Félek
• Veress József: Az ötödik évszak
• Sólyom András: Júliusi találkozás
• Hegedűs Tibor: Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit?
• Fenyves Katalin: A Romeyke-ügy
• Kendrey János: Hintó géppuskával
• Loránd Gábor: Őrlődés
• Sólyom András: Picasso kalandjai
• Tótisz András: Karate – A legerősebbek
• Hegyi Gyula: Üzenetek a börtönből
• Kulcsár Mária: Vágyak idegenben
• Veress József: Evezz egyedül
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Ami jó, és ami nem Miskolc
• N. N.: Díjnyertesek Miskolc
• Csala Károly: A humor diadala München
• Sándor Iván: Ki itt a bálanya? Csurka István drámájának tévéváltozata
• Fábián László: Közösség és környezetformálás beszélgetés Nicolas Schöfferrel
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Ranódy-filmek a képernyőn
• Karcsai Kulcsár István: Elia Kazan-sorozat
KÖNYV
• Györffy Miklós: Godard, Herzog, Schroeter Egy nyugatnémet könyvsorozatból
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Szalad, szalad a filmcím... Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Bolesław Michałek és Rolf Richter

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angyali üdvözlet

Élet-balett

Spiró György

 

Két rendező volt eddig, akinek Az ember tragédiájáról valóban eszébe jutott valami. Az első Paulay Ede, aki rájött, hogy a mű színpadra való. A második Jeles András.

Jeles egyik alapvető gondolata, hogy a Tragédia – a történelem – a gyanútlan és tudatlan, mindvégig gyermeteg ember álma. Logikus tehát, ha a művet gyerekszereplókkel játszatja. Madách művében sem történik más, mint a gyermeteg indulatok racionálisan valójában feldolgozatlan megélése. Jeles nem Madách ellenében dolgozik gyerekekkel, éppenséggel megértette a művet, s a gyerekekből olykor olyan elementáris indulatok, gesztusok, olyan kifejező mimika tör fel, amilyen a legjobb színészekből soha. Jeles másik alapvető gondolata szintén Madáchból indul ki, de a XX. század felől kénytelen az eredeti koncepciót átértelmezni. Madách a Kepler-keretbe foglalt, megvalósulatlan, vagyis áhított francia színt követően, a londoni szín után, a történet zártsága és a forradalmat igenlő koncepciója érdekében kénytelen volt beiktatni a falansztert, az űrjelenet és az eljegesedést. Jeles úgy látja, hogy a megvalósult – a kerettől megszabadított – forradalmat követően a londoni szín már maga a végpont. Ezúttal a londoni szín nem egyszerűen a klasszikus kapitalizmus, hanem annak valamennyi eszázadi változata összevonva. Ha van Az ember tragédiájának számunkra érvényes értelmezése, akkor ez az.

Jeles nem egy magyar klasszikus mű irodalomtörténészeket pukkasztó kiforgatására vállalkozott, neki valóban az egész teremtésről van véleménye, és erről a magyar kultúrában csak Madách világdrámája szól. Jeles az egész teremtést elhibázottnak látja. Ezért a teremtés ősoka nála egy debil-hangú gyermek – ő az Úr hangja –, Lucifer pedig, a film legszebb és legszomorúbb lányalakja, akiben akár még Jeles gyermekkori, ártatlan arcmását is felfedezhetem, az emberséges, szépséges, női mód meleg, ám sajnálatos módon tehetetlen racionalitás megszemélyesítője, az ember egyetlen, bár gyönge, segítőkész társa. Nagyszabású, fájdalmas koncepció; jogosultságát a fejlődés-koncepciók éppen esedékes kimerülésekor sajnos nem is lehet vitatni.

A film címe jelzi, hogy ez önálló alkotás – bár Éva megfoganása, ez a Madáchnál is fontos angyali üdvözlet, a közelséget is jelzi. Ha az ember úgy nézi a filmet, mintha sose hallott volna Az ember tragédiájáról, önmagában zárt, értelmes művet lát. A látványtervező Kovács Attila hol remekel – például a bálványlábú guillotinenal –, hol nem jut eszébe semmi különös. Az Angyali üdvözlet időnként egy közepesnél gyöngébb Jancsó-filmre emlékeztet, Kardos Sándor operatőr és a rendező gyakorta beleragad az eredeti Madách-mű filmen érdektelen, naturalisztikus részleteibe, a két radikális alapötletet nem hajtják végre következetesen. Pompás az indító képsor a maga paradicsomi színes homályával és erotika előtti testiségével, ám a második beállításban már zavar az odakészített alma; kedvesen bumfordiak az ágakon csücsülő, lábukat lóbáló angyalkák – egyikükből csak a két láb lóg be premier plánban, kitűnő; – ehhez képest egészen más stílusban fogant az amúgy szép feltámadás-vízió. Nagyon szép az avarban rángatózva álmodó két gyermekember képe – realisztikusan unalmas sok konkrét történelmi jelenet. Nagyon jó az agyagtoronyban megjelenő Éva alulról fényképezve – túl szokványos a vitustáncot járó tömeg. Jó – az eddigi Tragédia-rendezőktől okosan kölcsönzött – ötlet a mellékalakok visszatérése, kitűnő a színhely bizonyos elvontsága és lényegi azonossága, s hogy előző korok építményei sosem dőlnek össze igazán – de nagyon hosszadalmas és magyarázkodó, ami a történelmi korszakokban történik. Talán Madáchnál is unalmas, nem tudom, dehát ez mai mű, mégsem unhatom tízperceken át. A gyerekek szerepeltetése, mint alapötlet és nagy pillanatokban megvalósuló színészi csoda, remek – aztán a gyerekek gyakran, sokáig igen gyöngén játszanak. Gyönyörű az utolsó kép a zöldbe vetett, Szabó Lőrinc-i omló sziklán az emberpárral, a szomorú Luciferrel és feketecsuhás halálszimbólummal, a már korábban is feltűnt botos vándorral, ez a film valódi stílusa: a tökéletes stilizáltság. És ehhez képest érdektelen, ami nem ezen a szinten történik.

Ahol látomás van, ott a film nagy. Igen nehezen értelmezhető azonban a három bearanyozott óriás, nem gyerekek által alakított csepűrágó a londoni színben, a vak-vezet-világtalant művészet-allegóriája, a kitűnően, felülről fényképezett sírbaugrási jelenet végén szájbarágós a hatalmas, művérrel bekent műanyagcsecsemőt karjában tartó Éva-Madonna ücsörgése. Nem is a didaxis az igazi probléma, hanem a stílus kérdése, amiről voltaképpen eddig is beszéltem, és aminek tudatos megfogalmazásával Jeles egyedül áll mai filmrendezőink között. A jelenlegi világfilm, a színes és hangos, amióta a némafilm sajnálatos módon kiveszett, nem képes elszakadni a natúrától. Jeles minden művében arra törekszik, hogy a natúrából kiindulva a látomásig jusson; rendkívül erős szürrealisztikus képzelete van, s közben tud arról, hogy műfajában ez nem magától értetődő jelenleg. Az eleven szereplők és a bábok, az igazi test és a művér összekapcsolása, s mindaz a stílus-zavar, ami a műben fellelhető, valójában egy nagy, monománias művész küzdelme a költőiségért – s noha ebből egyelőre inkább a küzdelmet érzékeljük, ez talán még jelentősebb dolog, mint az, hogy hozzá mert nyúlni a magyar irodalom érinthetetlen klasszikusához.

Az Angyali üdvözlet koncepciója zseniális, egyes részletei megoldatlanok, mert Jeles két nagy alapötlettel beérte, és nem vitte őket végig a részletekben. Bizonyára lesznek, akik a koncepción fognak felháborodni: hogyan is lehetett Madách-hoz ilyen tiszteletlenül nyúlni. Csakhogy a nagy művek nagyságának egyetlen bizonyítéka variálhatóságuk. Madách műve halott iskolai olvasmányból és unt kötelező színházi látogatásból Jeles filmjében támadt fel először századunkban. Ő volt az első, aki valóban folytonossá tett a magyar kultúrában egy folytonosnak csak állított hagyományt. Ideje, hogy más szent alapműveink is feltámadjanak végre.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 06-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6316