KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/július
• Gombár Csaba: Megjegyzések a politikai filmről?
• András László: A kecske mekegése Az áldozat
• Pilinszky János: A szabdesés logikája Kígyótojás
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Filmrulett Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai
• Zalán Vince: A filmvilág másik fele Taskent
• Bikácsy Gergely: Tükröm, tökröm... Oberhausen

• Kardos Ferenc: Jegyzetlapok
• Kézdi-Kovács Zsolt: Technika és szorongás Alfred Hitchcock halálára
• N. N.: Alfred Hitchcock filmjei
• Bársony Éva: „Érezni a premier plant...” Riport a filmszínészképzésről
• Szász Péter: Ki ölte meg a Halált?
• Molnár Gál Péter: Humphrey Bogart, a leélő
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A sáska napja
• Koltai Ágnes: Előttem az élet
• Gervai András: Az autóstoppos
• Szendi Gábor: A férfi, aki szerette a nőket
• Koltai Ágnes: A varsói polgármester
• Bende Monika: Az autóbusz akció
• Harmat György: Félek
• Veress József: Az ötödik évszak
• Sólyom András: Júliusi találkozás
• Hegedűs Tibor: Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit?
• Fenyves Katalin: A Romeyke-ügy
• Kendrey János: Hintó géppuskával
• Loránd Gábor: Őrlődés
• Sólyom András: Picasso kalandjai
• Tótisz András: Karate – A legerősebbek
• Hegyi Gyula: Üzenetek a börtönből
• Kulcsár Mária: Vágyak idegenben
• Veress József: Evezz egyedül
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Ami jó, és ami nem Miskolc
• N. N.: Díjnyertesek Miskolc
• Csala Károly: A humor diadala München
• Sándor Iván: Ki itt a bálanya? Csurka István drámájának tévéváltozata
• Fábián László: Közösség és környezetformálás beszélgetés Nicolas Schöfferrel
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Ranódy-filmek a képernyőn
• Karcsai Kulcsár István: Elia Kazan-sorozat
KÖNYV
• Györffy Miklós: Godard, Herzog, Schroeter Egy nyugatnémet könyvsorozatból
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Szalad, szalad a filmcím... Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Bolesław Michałek és Rolf Richter

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Nevem: Senki

Kovács András Bálint

 

A westernnek – nagyjából – három fõ típusa létezik. Az egyik hisz a western-mitológiában és csak ennek (sokszor kiürült) elemeit variálja. Ebbõl készül a legtöbb. A másik nem hisz ebben a mitológiában, és a western-sémákat parodikusan dolgozza föl. Ez a leghálásabb. A harmadik a mitológia elemeit átértékeli, megkísérli õket újra megtölteni tartalommal. Ez a legritkább.

Könnyû a westernnel ironizálni, hiszen egy olyan mitológiát, amelynek eltûntek a tabui, már semmi sem véd, ráadásul az ilyen filmnek nem is kell komolyan vennie a hagyományos elemeket, másrészt mindig segítségére lehetnek a másutt bevált vígjátéki gegek. De nagyon nehéz olyan westernt készíteni, hogy a rendezõ ne engedjen a sémáknak, ugyanakkor komoly is maradjon. Ha a rendezõ ugyanis komolyan akar gondolatokat közölni, azt csak a sémákon keresztül teheti.

Ezzel a nehéz feladattal próbálkozott most Sergio Leone, a Volt egyszer egy vadnyugat siker-szerzõjének tanítványa, Tonio Valerii. (A film egyébként Leone ötlete alapján született.) Igyekezett azért biztosra menni. Innen van, hogy az említett western-típusok elemei mind fellelhetõk ebben a filmjében. Bizonyíték rá, hogy sokáig nem lehet eldönteni: vajon a rendezõ a western sémáit, végsõ soron a mítoszt veszi-e komolyan, vagy a mûfajt, a sémákat szeretné a történeten túlmutató gondolatisággal földúsítani. Jódarabig mindkét lehetõséget egyidejûleg fenntartja, hogy azután egy harmadik szemlélet: az egész történetet átható irónia váljon uralkodóvá. Ennek az iróniának legfõbb biztosítéka maga a Senkit alakító Terence Hill, aki már puszta megjelenésével, bájosan naiv tekintetével is mosolyra ingerel. Szerepe szerint a vadnyugatot nagy mutatványos bódénak tekinti, ahol hatalmas közönség elõtt a leglehetetlenebb dolgokat kell produkálnia. Akkor ismerkedünk meg vele, amikor éppen egy óriási bunkóval halakra vadászik. A másik oldalon ott a „régivágású” vadnyugati figura, akinek küldetése van: legyõzni a banditákat. Egymaga rettegésben tartja a gazfickók egész bandáját, egyszerre négyet-ötöt intéz el közülük. Igaz, nála ez praktikus kérdés, míg az „új generáció” képviselõje, a Senki számára fõleg a szépség számít: egyedül egy egész banda ellen.

A film ironikus és fennkölt vonulata jól szétválasztható a szereplõk szerint: az irónia mindig a Senki oldalán jelenik meg, míg a komolyan vett western-jelenetek a „régi” hõs körül játszódnak. De van egy pont, ahol a mítoszt épp megszületésének pillanatában kell ábrázolnia a történetnek: akkor, amikor a vadnyugat kissé megöregedett hõse, a Hõs, a „nemzeti mûemlék” – ahogyan magát nevezi – sok huzavona után, utolsó nagy tettként, mely általa bevonulhat a történelembe, egymaga szembeszáll százötven banditával. Itt már színt kell vallani a mítoszról. S ekkor a rendezõ egy finom fogással egyesíti a történet ez idáig kettõs hangvételét, úgy, hogy közben végképp lezárja azt a lehetõséget, hogy filmjét a western-mesében hívõ filmek közé sorolhassuk: Jack Beauregard (Henry Fonda), a vadnyugat utolsó hõse, szemüveget tesz föl (hiszen öregszik), és így lövi halomra a százötven banditát. A rendezõ késõbb, a film végén, mégis visszaszerzi alakjának a tiszteletet-becsületet, de már másképp. Mint western-hõs, Jack Beauregard megszûnt létezni (egy jelképes párbajban, jelképesen meg is hal), de mint „magánember” sokat tapasztalt bölcsességét még átadja fiatal barátjának. Ez megsápasztja egy kicsit a filmet, mert akaratlanul is „versenyre kel” a mû ironikus olvasatával.

Ami a film „igazi western” részét illeti – bravúros. Az egyes jelenetek önmagukban tökéletesek; a mese, ami összefûzi õket, töltelék-eseményeivel és helyenként motiválatlan fordulataival nem elég érdekes ugyan, a dialógus nélküli részek a színészi játékkal és különbözõ hangeffektusokkal mégis rendkívüli atmoszférát tudnak teremteni. A Nevem: Senki igazi erényének mégis az iróniát tartom, mely soha nem hagyja el a történetet, megbocsáthatóvá teszi annak gyengeségeit, és a nézõt felmenti az alól, hogy el kelljen gondolkoznia újabb western-bölcsességeken.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/08 44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7367