KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/augusztus
• Fekete Sándor: Krisztus nem állt meg Ebolinál Élménybeszámoló Francesco Rosi filmjéről
• Bikácsy Gergely: A bennszülöttek Két mondat a félmúltról (A téglafal mögött – Philemon és Baucis)
• Lukácsy Sándor: Ilyen van – ilyen nincs
• Göncz Árpád: Az erény védelmében Joseph Andrews
• Váncsa István: Az utolsó gyógypedagógus
• Takács Ferenc: Az amerikai álom nyomában Elia Kazan
• N. N.: Elia Kazan filmjei
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Egy filmfüzér illúziója, avagy az élmények egyensúlya Karlovy Vary
• Bikácsy Gergely: Megfáradt sárkányok Krakkó

• Bajor Nagy Ernő: Művészfilmhez nem kell rendőr Moziról a telepen
• Székely András: Díszletek és tervezők
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Szovjet filmek parádéja Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Bende Monika: Walt Disney állatbirodalma
• Dávid Tibor: A katona és az elefánt
• Létay Vera: Szerelem szieszta idején
• Tótisz András: Éjszakai csendben
• Veress József: Mentolos ital
• Béresi Csilla: Egy furcsa asszony
• Gyárfás Péter: A biztosan ölő sárkánylady
• Koltai Ágnes: A kétdimenziós gyilkos
• Harmat György: Sabine
• Veress József: Szergij atya
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Köznapi drámák – és megint Stravinsky Prága
• Hegyi Gyula: Vissza a képernyőre Veszprém
• Berkes Erzsébet: Hová lettek a griffmadarak? Névnap
• Róbert László: Huszonnégy millió készülék Jegyzetek a japán tévé ürügyén
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Veress József: Suksinról, múltidőben
LÁTTUK MÉG
• Ungvári Tamás: Szár egy megváltozott világban
POSTA
• Veress József: Két korrekció a Höllering-nekrológhoz Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Ábel Péter: Két korrekció a Höllering-nekrológhoz Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Korompai János: Stúdióértékelés avagy kritikusi önkritika? Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Őrült boldogság

Vajda Judit

La pazza gioia – olasz, 2016. Rendezte: Paolo Virzì. Írta: Francesca Archibugi. Kép: Vladan Radovic. Zene: Carlo Virzì. Szereplők: Valeria Bruni Tedeschi (Beatrice), Micaela Ramazotti (Donatella), Valentina Carnelutti (Dr. Zappa). Gyártó: Lotus Productions / Manny Films. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 118 perc.

 

Paolo Virzì új filmje a napsütötte Toszkánában játszódik, de a régió ezúttal nem kedélyes gasztrofilm vagy romantikus komédia háttere. Virzì maga is a hely szülötte, több művét is helyezte már oda. Akárcsak a nők világa, amely szintén meghatározó kategória a rendezői életművön belül, legyen az alkotás érzékeny lélekrajz (Caterina a városba megy), vidáman induló, de sötétbe forduló szatíra (Előtted az élet) vagy családi melodráma (Toszkán szépség).

Az Őrült boldogsággal a női filmeken belül a rendező újabb alműfajt fedez fel: az „egy őrült naplója”-filmdrámákét. Két hősnőjét egy családias pszichiátrián kezelik: míg Beatrice régóta az otthon lakója, addig Donatella frissen kerül be. A furcsa páros közötti kölcsönhatás oda vezet, hogy megszöknek az intézetből, és ezzel szó szerint egy őrült road movie kezdődik.

Vannak olyan filmek, amelyeket kínszenvedés végignézni, de utolsó jelenetük annyira jól sikerült, hogy felülír minden korábbit. Ezek közé tartozik az Őrült boldogság is, azzal a különbséggel, hogy itt az utolsó két jelenet az, amit gyönyörűség nézni. Cselekménye legnagyobb részében a film végigrohan a Száll a kakukk fészkére, az Egy hatás alatt álló nő és a Thelma és Louise megidézésén, olyan hosszúságban, amelyből bőven lehetett volna vágni. Ezt az időt főként Beatrice monológjai töltik ki, aki mindenkit idegesít a környezetében – beleértve a nézőt is. A fináléra ráadásul kiderül, hogy valójában Donatella az, akinek katartikusan zárul a története, és érdemesebb lett volna korábban is inkább rá koncentráltuni. Így viszont nem egyértelmű a válasz a kérdésre, érdemes-e végigülni az Őrült boldogság első egy és háromnegyed óráját az utolsó, csodálatos tíz perce kedvéért.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/01 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13045