KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/augusztus
• Fekete Sándor: Krisztus nem állt meg Ebolinál Élménybeszámoló Francesco Rosi filmjéről
• Bikácsy Gergely: A bennszülöttek Két mondat a félmúltról (A téglafal mögött – Philemon és Baucis)
• Lukácsy Sándor: Ilyen van – ilyen nincs
• Göncz Árpád: Az erény védelmében Joseph Andrews
• Váncsa István: Az utolsó gyógypedagógus
• Takács Ferenc: Az amerikai álom nyomában Elia Kazan
• N. N.: Elia Kazan filmjei
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Egy filmfüzér illúziója, avagy az élmények egyensúlya Karlovy Vary
• Bikácsy Gergely: Megfáradt sárkányok Krakkó

• Bajor Nagy Ernő: Művészfilmhez nem kell rendőr Moziról a telepen
• Székely András: Díszletek és tervezők
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Szovjet filmek parádéja Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Bende Monika: Walt Disney állatbirodalma
• Dávid Tibor: A katona és az elefánt
• Létay Vera: Szerelem szieszta idején
• Tótisz András: Éjszakai csendben
• Veress József: Mentolos ital
• Béresi Csilla: Egy furcsa asszony
• Gyárfás Péter: A biztosan ölő sárkánylady
• Koltai Ágnes: A kétdimenziós gyilkos
• Harmat György: Sabine
• Veress József: Szergij atya
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Köznapi drámák – és megint Stravinsky Prága
• Hegyi Gyula: Vissza a képernyőre Veszprém
• Berkes Erzsébet: Hová lettek a griffmadarak? Névnap
• Róbert László: Huszonnégy millió készülék Jegyzetek a japán tévé ürügyén
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Veress József: Suksinról, múltidőben
LÁTTUK MÉG
• Ungvári Tamás: Szár egy megváltozott világban
POSTA
• Veress József: Két korrekció a Höllering-nekrológhoz Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Ábel Péter: Két korrekció a Höllering-nekrológhoz Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Korompai János: Stúdióértékelés avagy kritikusi önkritika? Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Wensley Clarkson: Quentin Tarantino

Ponyvaportré

Baski Sándor

Korántsem hibátlan bulvár-biográfia, de a Tarantino-kultusz ápolói számára nélkülözhetetlen kellék.

 

Tarantino legendáriumát az akadémikus professzortól a sarki hentesig mindenki ismeri. Ő az egyszeri videótékás, aki befutott Hollywoodban. Története a megtestesült amerikai álom filmszakmára adaptált verziója. Személyében nem az istenadta géniuszt ünnepli a nagyérdemű – persze azt is –, hanem saját magát. Ő az, aki úgymond helyettünk is megcsinálta. Egy néző, aki egyszer csak körön belül találta magát, és ehhez még csak filmes kurzusokra se kellett járnia. Több ezren vagy inkább több millióan vannak, akik ugyanerről ábrándoznak – mindhiába. Tarantinónak sikerült. Ma ő a filmes világ legnagyobb rendezősztárja, nem mellesleg pedig egyetemi kurzusokon elemzett jelenség, miközben maradt, aki volt: egy fanatikus mozibuzi.

Wensley Clarkson könyve már a címével azt sugallja (Quentin Tarantino – Az ember, a mítoszok és a filmek), hogy felfedi, mennyi igaz ebből a mítoszból. Minden – így összegezhető röviden a végeredmény. Tegyük persze hozzá, hogy Clarkson nem esztéta, inkább bulvárban utazik, és szemben Vágvölgyi B. Andrással, aki az eddigi egyetlen magyar nyelvű QT-monográfiát jegyezte (Tarantino mozija), nincs sem elemzői vénája, sem ilyen irányú ambíciója. A két könyv ugyanakkor nagyon is hasonlít egymásra, amennyiben mindkettő rajongói pozícióból közelít tárgya felé, és így – akarva-akaratlan – a rendező legendáját építi.

Clarkson szerencsére nem gonzo-stílben meséli el Tarantino élettörténetét, hanem, ahogyan az az angolszász biográfiákban bevett szokás, regényszerűen, rekonstruált dialógok segítségével, a fikciós elbeszélés eszközeit fel-felvillantva. A szerző forrásai között a rendező gyerekkori barátaitól a videótékás ex-kollégákig szerepel mindenki – egyedül az nem világos, hogy maga a főhős részt vett-e a munkálatokban. A legtöbb információt nyilván az édesanya szolgáltatta, akiről egyébként kiderül, hogy még fiánál is nagyobb képregényrajongó. A kötet első felében egymás után sorjáznak a hasonló triviák („kis színesek”), amelyek korántsem csak a rajongók számára jelentenek igazi csemegét. A rendezői pálya tükrében aligha érdektelen, ha tudjuk, hogy anyja már a 6-7 éves Quentint korhatáros filmekre ültette be, vagy hogy első forgatókönyvét is ekkor kezdte el lekörmölni. A kultusz – na meg Tarantino életútja – szempontjából meghatározó állomáshelyekre is precízen kitér a szerző, kezdve a Pussycat pornómozitól, a legendás Videó Archívumon át Los Angeles Megye börtönéig, ahol a kifizetetlen parkolócédulák miatt kellett egy héten át vendégeskednie a leendő rendezőnek.

A könyv lendülete, stílusa a Ponyvaregény utáni időszak, tehát Tarantino hivatalos megdicsőülése után törik meg. Clarkson láthatóan nem tud mit kezdeni azzal, hogy immáron források tucatjaiból dolgozhat, próbál szemlézni a különböző interjúkból és a fontosabbnak vélt kritikákból, de ez már meghaladja a tehetségét. A szöveg csapongóvá válik, eltűnik a koncepció és fejezeteket összetartó egységes narratíva. Fontos dolgok, mint például a Robert Rodriguezzel kötött barátság története, elsikkadnak, a Jackie Brown és a Kill Bill pedig szinte már csak az epilógusban kapnak helyet.

Becsülendő ugyanakkor, hogy a rajongói indíttatás ellenére a szerző nem hallgatja el QT gyarlóságait, apróbb jellemhibáit sem. Régi barátok, egykori menedzserek panaszkodnak, hogy a befutott kultrendező már feléjük sem néz, mintha a bankszámlájával együtt az egója is megnőtt volna. Modora közben ugyanolyan nyers maradt, mint volt, az asztali illemet nem ismeri, klasszikus műveltsége továbbra sincs.

A könyvet olvasva nem lehet kétségünk afelől sem, hogy Tarantinóból hiányzik mindenféle magasztos művészi ambíció – ezt persze nagyjából eddig is sejtettük –, nem akar semmit elmondani a világról, ami a vásznon vagy a képernyőn kívül van, az soha nem is érdekelte. Életcélja kimerül a gyorséttermi kaják és a különféle mozgóképek mértéktelen habzsolásában, illetve filmélményeinek audiovizuális – és kétségkívül zseniális – visszaböfögésében, miközben magasról tesz az írott és íratlan esztétikai-dramaturgiai szabályokra vagy a műfaji határokra.

Rajongói persze nem a felsoroltak ellenére, hanem éppen ezekért szeretik, Clarkson könyvéből pedig jelentős muníciót kapnak a kultusz további ápolásához. A Vágvölgyi-féle Tarantino-kötettel kapcsolatban leírtak itt is érvényesek, jelesül, hogy a popkultúra prófétájához talán jobban is illik egy ponyvából szőtt életrajz, mint egy fajsúlyosabb, a mítosz mögé tekintő monográfia, noha nem kétséges, hogy utóbbi is izgalmas vállalkozás lenne.

 

Saxum Kiadó, 2008.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/04 48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9735