KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Üdvözlégy Baarìa

Kolozsi László

Az Amarcordhoz hasonlóan család, város és politikatörténet Tornatore új filmje, de nála mindent beborít a nosztalgia máza.

 

Giuseppe Tornatore sohasem fog olyan magasan repülni, mint Federico Fellini. Pedig erőlködik, csapkod, hosszan nekifut, nagyon igyekszik. Fel, a szellemesség friss levegőjébe, abba a már-már égközeli magasságba, ahonnan minden olyannak látszik, mint egy könnyű és derűs őszi álomban. De valami a jó Giuseppét mindig lehúzza. Minél jobban igyekszik, annál kevésbé tud figyelni. Van, hogy már az első lépéseknél elbotlik. Van, hogy csak akkor zúg le a földre, amikor már elemelkedett. Akkor a legjobb, ha nem figyel a csapásokra, ha nem akar nagyon fenn lenni, csak azért emelkedik egy kicsit fel, hogy megszemlélje a megalázottak és megszomorítottak világát, onnan, fentről, Pasolini magasságából. Az ismeretlen azért mondható az egyik legjobb Tornatore-filmnek, mert a jóravaló – mindig a szegények, az alsó rétegek igazáért kiálló – filmesünk arcát nem torzította el az igyekezet; nem lett nevetségesen együttérző.

A Baarìában a főszereplő kisfiú a porban játszik a többiekkel, odaszólítja a családfő, a földre köp, és azt mondja, mire a köpés felszárad, itt legyél a cigimmel. A kis Cicco neki is iramodik, úgy fut, hogy szinte felszántja az utcát –

amit később Corso Umbertónak hívnak –, fel is emelkedik. Óriás totálban látja a Palermo melletti kis falut, amiből később Baarìa (Bagheria) lesz. Az 1956-ban született Tornatore filmje mindenekelőtt családtörténet. A főszereplő családot – melynek három generációját van szerencsénk látni az Ég felé haladtában – Torrenuovának hívják. Nem nagy merészség azt gondolni, Tornatore családi mesékből állította össze filmjét. Egyértelmű: ha valamire, hát az Amarcordra akar ez az alkotás hasonlítani. Vannak benne kigúnyolt fasiszták, térdnadrágos kamaszok, szerelmes ficsúrok, sok családi perpatvar, tenger, halászok, édes élet. Pasták dögivel. És túl sok kommunista érzelem. Mindezek lehúzzák a Baarìa léghajóját: minden álomszép, míves és kimódolt. A beállítások többsége túlzsúfolt: miközben a szereplők vallanak, elvonul mellettük egy egész halász-arzenál, tonhalastól, szákostól, a vonaton nyakuknál fogott tyúkok kárálnak, mindenki úgy gesztikulál, mintha megveszett volna. Enrico Lucidi hasonlóan képeket alkot, mint a korábbi Tornatore-kedvenc operatőr, Koltai Lajos, túl szépen fényképez, képem Chanel-illatúnak tűnik a lóganéj, és az egészbe még az idős mester, Ennio Morricone is kever bele egy kis édeset. Család, város és politikatörténet a Baarìa, ahogy az Amarcord is az volt: de míg az olyan, mintha egy megbocsátó, de valójában sohasem felejtő emlékező mesélne nekünk, a Baarìában az emlékeit soroló mindent összeken a nosztalgia marcipán-mázával. E máz teszi az egészet mesterkéltté. Hiába az olyan nagy színészek, mint Angéla Molina, nem lesz természetesebb. Mintha abban a büdös, füstös kis moziban járnánk, amit a nagy Tornatore munkájában, a Cinema Paradisóban látunk: ez egy antik, nehéz darab. Avítt és régimódi. Tornatore szereplői modellszépségek, a bűzös és jellegtelen városkává alakuló Baarìán látszik, hogy ötvenhét ember alkotta meg (és nem mentség, hogy Fellini az Amarcordot, sőt a Rómát is díszletek közt forgatta: éppen az a különbség, hogy Fellini filmjében a díszlet is mindig komikus elem, sohasem akar maga fölé nőni, városabb lenni a valódi városnál. Fellinivel a fikció üli torát: Fellini sohasem nosztalgikus). Az ötvenhét ember közt – a 3D machinátorok közt – sok a magyar. Számos híres szereplő is megjelenik a városban, a festő Renato Guttusótól Alberto Sordiig, de ők is csak nehezékek: a precíz vágás sokat könnyíthetett volna e művön.

Az utóbbi idők legdrágább olasz filmje csak pillanatokra szakad el a földtől: abban a jelenetben például, amikor szétverik a nagygyűlést; amikor a mesélőt felváltja a tévé; amikor boldog boldogtalan üzen a haldoklóval a halottnak. Amikor ejtőernyőből varrnak minden kisdednek fehér ruhát. Amikor a groteszk szobrok emberekké válnak. De a befejezéssel az egész orral a földre zuhan. A tanulsággal viszont egyetérthetünk: mai városaink rondábbak a régieknél. És az égieknél is.


BAARIA­ – olasz-francia, 2009. Rendezte és írta: Giuseppe Tornatore. Kép: Enrico Lucidi. Zene: Ennio Morricone. Szereplők: Francesco Scianna (Peppino), Margareth Made (Mannina), Giorgio Faletti (Corteccia), Leo Gullotta (Liborio), Ángela Molina (Sarina). Gyártó: Medusa Film. Forgalmazó: Palace Cinemas. Feliratos. 150 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 53-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10367