KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Őrségváltás

A sehonnaiak

Ardai Zoltán

A kommunizmus komplikált arculata lassan szem elől vész, csupán a Gulag, Recsk emlékét nem üli köd. (Kik voltak a kommunisták, nagyapó? Csőrösfejűek, fiacskám, sajnos itt járt a Tau Ceti népe.) Ezzel egyidőben a hazai és kontinentális jobboldaliság nagy történeti képződménye teljes, kalandosan tagolt terjedelmében kibontakozik a ködből, amely évtizedek során át fedte. A szocialistatábori könyvkiadás és tömegkommunikáció csupán a rémtettekről (mármint: „azokéiról”) tájékoztatott kimerítően. Hogy kollektivista szélsőjobb és szélsőbal valaha sziámi ellenikrek módjára növesztették nagyra egymást Európában (habár szülője nem ez az ikerpár maga volt magának) ennek homályba kellett süppednie. Furcsa volt: mintha „a fasizmus” (a szó széles értelmében vett fasizmus, melynek a nácizmus csak egyik, noha épp legtorzabb változata), nem az emberi világból származott volna, hanem egy más galaktikából szállt volna a Földre (huss, takarodj a Történelem Kerekéről, rusnya idegen féreg!). Ilyen aljasul csúfolták meg a baloldali bitangok a fajvédelmet, de most aztán kölcsönkenyér visszajár.

A szélsőjobboldal őszintén aggódó emberarcáról immár háromféleképpen is informálódhatunk, úgymint: kurrens primer módon, kurrens szekunder módon, továbbá retrospektív és archív szekunder módon. Pormarta filmhíradók, egykorú ómagyar glosszák rémei kielevenednek, atlantiszinak vélt emlékekből a doh mellett frissen felárad „vér és örökzöld szaga”. Ilyen élményhez segít hozzá a Filmkultúra-könyvek sorozatának Őrségváltás című (kirívóan aktuálközéleti érdekű) darabja is, Sándor Tibor szerkesztői-történészi munkája.

Az Őrségváltás határozatlan műfajú kiadvány, amolyan tematikus dosszié, könyvalakban. A tárgy: az 1945 előtti meseautós hazai hangosfilmgyártás és az akkori fajvédő-kollektivista politikai erők találkozása az országnyi műtőasztalon. Ez a valahai groteszk eset nemcsak hogy közvetlen része a tágabb magyar kultúrhistóriának, de elválaszthatatlan a Holocaust történetétől is. Az Őrségváltás nem is mint filmérzeti, hanem mint politika- és eszmetörténészi munka hagyja kissé éhen az olvasót. Nem mintha akadna egyetlen érdektelen szövegoldala is. Ellenkezőleg, a tápot mohón fogyasztjuk, a baj az vele, hogy kevés. Összetételi arányai szembeszökően esetlegesek, mintha a dossziét egy óvatlan pillanatban megdézsmálták volna; homályos, hogy az itt egybegyűjtött harmincas-negyvenes évekbeli szövegek egészítik-e ki összeállítójuk tanulmánycsokrát, vagy a tanulmányok születtek-e a válogatás tájékoztató járulékául. Úgy tűnik, akár a kollekció lenne kétszerte gazdagabb, akár Sándor Tibor analízisei volnának számosabbak és bővebbek, az Őrségváltás ez utóbbi idők egyik „alapkönyveként” érvényesülhetne. A Turul Szövetség Szépmíves Bajtársi Törzsének vérmesen együgyű megnyilatkozásaiból ugyan pontosan annyit élvezhetünk, amennyi elég, kár viszont, hogy a kötetben nem bontakozik ki (már amennyire módot ad erre a Gömbösévek utáni, filmekhez fűződő zsurnálirodalom) az egykori politszemléleti képleteknek és árnyalatoknak az a panorámája, amit pedig Sándor Tibor tanulmányai ígéretesen felvázolnak.

Belzebub működése a finom részletek érlelő mozgásait kilesve inkább felfogható, mint ha csak egy-egy kitörő energiájú balfordulatra bámulunk rá. Ami mármost „a fasizmus” térhódítását illeti, ennek ügyében sem a kemény mag viselkedése a legérdekesebb; nem az extraradikális jobboldali csoportosulásoké. Példázzák ezt az Őrségváltásban függelékszerűen újrapublikált, patinás filmkritikai esszék is. Rendkívül tanulságosak; fájdalom, mindössze öt tételről van szó. Mint történeti emlékek, különösen Pálóczi Horváth Lajos dolgozatai ejtenek rabul. „Fasisztoid” szövegek? Nem, figyelemreméltóbbak: szándék és fasiszta tónusok nélkül bensőségesen engedékenyek a szélsőjobbos dinamikával szemben. Az éleslátás és a morbid politoptikai zavarok, az érzelmi intelligencia és a hagyományozódás során rettentően átavasodott „faji” elfogultságok Pálóczi-féle harmóniája módfelett gondolatébresztő. De tekintsük csupán a romlatlan magyar parasztlánykákról, mint értékkoncentrátumokról szóló, vallomásszerű eszmefuttatást. Ez már-már át is melengetné hűlt lelkünket, ha a szerzői felindultság reszkető tetőpontján nem olyan állítások következnének, melyek baljós árnyékot vetnek más, itt külön nem tárgyalt ártatlanokra (így például: Erdély nem-magyar parasztlánykáira, nem-paraszt magyar lánykákra stb.). A szöveg alapján úgy is hihetjük, Pálóczi a tételezett magyarparaszti mélyminőséget minden megható földi jelenség forrásának tartja, emanációs centrumnak, melyből nem-magyarparaszti lények is kedves vonásokhoz juthatnak, de csak másodlagos értékben.

Ez a platonisztikus felfogás garantáltan eltájol ugyan a magyar életesélyek javításának forszaitól, de hisz nem ezek a fontosak, hanem a becsület. Az mindennél többet ér. Ész nem érheti fel a szív meggyőződéseit. (Ész és intuíció közt ugyanis választani kell, York or Lancaster; aki nem idealista, az legalábbis a materialisták szekértolója és viszont.) Hajh, az egy igaz nemzeti érzéskörű szív, hát hogyan csalhatna az? A zsidófilmezés – keresztényfilmezés különbségtétel nagy igaza előtt is hiába szűkölnek az okoskodók, hisz képtelenek „hatalmas erkölcsi ívelésre” (Pálóczi szép explikátuma). Erőlködhet a cinikus ráció, gyalázhatja veszélyes blődségnek ezt az életfontosságú megkülönböztetést, a gyerekkori „jóságos húsvéti nyuszira” emlékező meleg szív úgyis tudja az Igazat. Nevezetesen azt, hogy nincsen veszélyesebb blődség a jazzlokálos és a feudálszínezetűbb magyar úriságot kultiváló (vagy: az úriságon kispolgáriasan évődő) filmnél, szakrális lényeglátással mondva: a zsidófilmnél.

A kötetben hét publicisztikai írásával kiemelten szereplő Zsolnai László a fülszöveg szerint „a filmes újságírók közül szinte egyetlenként vette fel a harcot az Őrségváltásra törekvő szélsőjobboldali erőkkel:’ Amennyire e cikkek sorozatából megítélhető, Zsolnai csakugyan szívós bátorsággal és találó józansággal lépett fel a kampánnyal szemben, annál szembetűnőbb érvelésének és frazeológiájának bizonyos fokú kényszeres idomulása a közéleti környezethez. Kritikai modorát érzékelhetően inkább lefojtja, mint természetesen lélegezteti. Zsolnait olvasva kísérteties elevenségű hangulatképet alkothatunk magunknak a mondott környezetről.

A homo sapiens hungaricus alfa (arra az összetéveszthetetlen emberfajtára kell gondolnunk, amely a Legfőbb Értékeket a szívén viseli, dicső sarokkal tapossa a relativizmus ocsmány hüllőjét, és a hatalomban is romolhatatlan tisztaságot tanúsít), ma ismét a küszöbön áll. Őrségváltás! Erkölcsi ívelés! Ki ellene? Ki más főként, mint a homo sapiens hungaricus béta, a tönkretevő-népség, mely korábban gyalázatos módon magát állította és állíttatta be alfának, és még most is van képe új alakban bitorkodni a hazán. Utat azoknak, akik e társaságot térdenállva rimánkodni kívánják látni, utat a legemeltebb fejűeknek, a szent küldetésnek! Értsük meg jól: eljött az igazak uralmának lehetősége. Mert a bitangság honnét fakad? A bétaságból csupán (de hogy ez honnét fakad?), amit eltakaríthatunk, ha elegen akarjuk. Hogy aztán a valódi ember természete bontakozhassék ki a színen. A valódié, nem a rongyé, a mocsoké. Nem a bűnösé, hanem a büntetőé.

Többszörös déjàvu-ügy ez, szűken mérve is hetvenegynéhány évre gyűrűzik vissza, ama tojások felnyílása idejére, melyeket még a békebeli nyúl hozott, de már az első világháború heve költött ki. Mi persze rögeszmésen csupán az elmúlt „negyven évet” óhajtjuk lezárni, mint valami szelencét, így megintcsak úgynevezett középosztály hivatott megtartani az itthoni társadalmi kohéziót. Őrosztály, a nemzeti tájékozódóképesség eme – már sok gratulációt kiérdemelt – jótevője.

A filmológia ettől eltanácsol.

 

 

SÁNDOR TIBOR: ŐRSÉGVÁLTÁS. MAGYAR FILMTUDOMÁNYI INTÉZET, 1993.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/05 32-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1259