KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sade márki mozija

Malackodás a budoárban

Bikácsy Gergely

A szentségtörés filmen még nehezebb.

 

Sade-ot olyan lehetetlen filmre vinni, mint mondjuk Dosztojevszkijt (az orosz író mozi-hamisító dilettánsait vagy tehetséges kudarchalmozóit sem zavarja e tény.) Pasolini is élete nagy tévedésébe csúszott a Salo-Szodomával. Szirtes András lemondva mindenféle illusztrációról egy nagyformátumú színésszel szövegelemzést végzett: az a bravúr példaadóan sikerült. A Bastille-ban raboskodó Sade-ot obszcén bábfilmmel (A márki) megidéző Topor viszont nem talált vissza a mester szelleméhez.

Lágy hárfajátékkal indul ez a spermavadítónak szánt film. A puhaság és lágyság később tehetetlen és unalmas humorkodással párosul. Pedig a rútság gazdag kelléktárából is előkerül mindenféle förtelem.

A Bastille börtönőre például rút és buta patkány. Minden vágya, hogy rabja, a Márki szodomizálja, magyarul s… b… k… pf… br (hogy Karinthy obszcén irodalmon röhögő paródiáját idézzük). A francia forradalom előestéjén játszódó film szereplői szökést terveznek a Bastille-ból. Szökésükhöz a börtön legcsendesebb rabjának, Sade márkinak segítségét is igényelnék. Mindenki, a börtönparancsnoktól a zárkaőrig, állatmaszkban viháncol és intrikál. Disznó, tehén, kakas, mindenféle szarvasjószág megelevenül a Bastille várbörtönében, meg a híres párizsi Procope kávéházban. A néző lázasan gondolkozhat, mit jelent ez az állatbőrbe öltöztetés. S mit jelent, hogy maga a Márki szelídhangú kiskutya (leginkább spánielre emlékeztet). Egyetlen értő társa az Izé. Az a bizonyos, aki előmered onnan alulról. Az Izé diktálna, tanácsokat adna a Márkinak, ő azonban rendre inti: stíluskérdésekbe nem enged beleszólni. (Igaza van. Roland Barthes ugyanezt hirdette: a szöveg, és nem a történet diadala a márki setét és vad életműve.)

Az Izé a film leglágyabb figurája. Peckesen áll és időnként kényszeredetten vitézkedik is, de igazán a feleselésre van tehetsége. A márki olykor rágombolja börtönös sliccét. „Valérie, a hímvessző” – mondanánk a főcímet tanulmányozva a film humorszintjét még felül is ugorva (mivel a szerény peckes egy Valérie nevű színésznő szép alt hangján szólal meg). A heteroszexualitás titkai mögé leső tudós Freudnak, meg a mindkét nembeli madridi-párizsi nyalka divatifjak művészének, Almódovarnak egyaránt tetszene e feminin és siránkozó Izé: a poklot ostromló és Istent büntetni vágyó Sade-nak tán kevésbé.

Hálátlan a filmtörténet. A két legnagyobb francia filmlexikon egyikében sem szerepel Roland Topor, aki a nyugati kulturális hetilapok és tévéműsorok nevetőgörcsös vihogós személyisége volt. Afféle figurát képzeljünk magunk elé, amilyen Forman Amadeusában a kappanhangon vihogó Mozart. Hogy Topor a grafika és a karikatúra milyen értékű (esetleg mozarti?) alakja volt-e, másnak kell megmondania. A filmhez csak kirándulni járt. Néhány mozgóképes kirándulásával azonban nem változtatta képére a tájat. Nemcsak filmenciklopédiákban, de a filmnézők memóriájában sem szerepel alkotóként. Polanski Lakójának írójaként az akkor még hitchcockos lengyel-francia rendező fantáziáját vagy húsz éve már, hogy értékesen és jó érzékkel szolgálta.

Pont.

Sade márki azonban más súlycsoport, mint Polanski. Szupernehézsúly. Sajnos Topor malackodó fantáziájú vihogása erőtlen e ringben. A belga Xhonneux-vel közösen írt (és ez utóbbi által rendezett) animációs filmje nem jó, csak jószándékúan igyekvő.

A Xhonneux–Topor páros gyógyíthatatlan tévedése már a fogantatást, az alapelképzelést illetően szembeszökő: állatfigurába bújtatott emberei allegóriás szatírát mórikálnak.

A zsidó és a keresztény Isten nem adott lelket és a bűn lehetőségét az állatoknak, szenvedésüket nem váltotta meg. A Bárány, vagy János evangéliumának sok szörnye mind mind allegória. E tanítás szerint csak az ember szenved és üdvözül vagy kárhozik el. Buñuel ezért a hamis dölyfért (is) viszolygott a kereszténységtől. Állatok e kultúrában természetesen csak jelképesen jelenhetnek meg, emberi tulajdonságokat karikírozva. Sade márkit cseppet sem érdekelték az „emberi tulajdonságok”, jellem- és erkölcsrajzzal egyáltalán nem óhajtott pepecselni, ő csak Istennel és egyházával birkózott. Ami az utált kereszténységnek nem fontos, neki sem az. Sade márki nem erkölcsrajzot alkotott, hanem erkölcsfilozófiát. Szépírónak talán kevésbé jelentős – bár Roland Barthes elsősorban annak tartja esszéiben – filozófusként (nem „tudományos”, hanem felvilágosodás-korabeli értelemben) hatalmas fontosságú.

Topor közepesen ötletes állatfigurákat teremt, bizonyos obszcén vulgáris-irodalmias humort aggat rájuk, de e szemszögnek semmi köze a márkiéhoz. Az animációs sallang leválik az alapanyagról, ráadásul még önmagában nézve is semmitmondó, lapos film kerekedik ki belőle.

Mivel a keresztény Isten az állatokkal, szenvedésükkel nem törődött, Sade is alig: még hasonlataiban, mészáros kedvű gazfickóinak leírásában is csak módjával. (Egyik lapján majom és törpe is bujálkodik: ennyi.) Az Ember mint a létezés középpontja és egyedüli értelme és felelőse-szolgája: Sade ezt hallgatólagosan elfogadja, mert Isten terepén akar mazochistán és fröcsögve birkózni a gyűlölt, atyaságos Teremtővel. Se párhuzamra, se utalásra, se metaforára, semmire nem jó az állathasonlat e világlátás szemhatárán.

Topor és rendezője obszcén. De Sade márki műveinek vajmi kevés közük van a gall disznólkodáshoz. Ez a belga film provinciálisan párizsi, holott a tehetséges Topor nem volt provinciális. A film emlékezetes pillanata, amikor az anális behatolásra vágyó börtönőr patkányt az Izé nem hajlandó kielégíteni, ezért a márki egy nagy homárt (vagy langusztát) dug fel a rabtartónak. A becsapott patkány elégedetten szalad őrségbe. Pávatollal (akarom mondani: langusztával) a seggében vígan így dalol…

Van aztán itt sok primitív szójáték, némi politikai utalások és mindenféle viccelődés. A végén az egyik érezhetően nagyigényű: Colin, az Izé, kibukkanva a nadrágból, szelíd, apácai mosollyal szájon csókolja a tetszhalott tehén-hölgyet, mire a keménykeblű animációs figura feltámad: „angyal…” sóhajtja. (Nem ez a legrosszabb vicc a filmben.) A márki megdádázta volna az Izét és tüzet fújt volna a gyermeteg állatseregletre, melynél azért a Népliget híres Kemény-féle bábtársulatában bizonyára szellemesebben mókáztak.

E film köznapi, konyhanyelvi értelemben „szadista”. Durva együgyűséggel megkínozza és kivégzi a márki fényhozóan luciferi szellemét. E szellem ugyanis minden nagy ellenfelét lebirkózza Rousseau-tói Napóleonig, még Istennel is sokáig döntetlenre áll, miként később Nietzsche. Egyetlen győztes ellensége képzelhető el: se isten, se ördög, se császár, se paraszt nem bír vele, de bír sajnos a malackodás. Megsemmisíti, miként a fekete humort a közhelyes viccelődés.

Oroszlánbőgés helyett spánieli nyüszítés hallik. Ijesztő abszurdum sugárzása helyett kamaszidétlenség: Topor Márkiját nézve kuncog a lánynevelde.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1489