KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

Morricone és fia

Fáy Miklós

Ugyanaz az érzék, amely az olasz operakomponistákat naggyá tette: Morricone zenéje szöveg nélkül is énekelt zene.

 

Kicsit nehéz úgy gondolni Ennio Morriconéra, mint művészre, zeneszerzőre, lánglelkű komponistára. A köztudat iparosnak tartja, zenegyárosnak, sikeres vállalkozónak, aki a semmiből vakarta ki magát és egész családját. Mint egy szép, régimódi történet: hogyan lett a kifutófiúból milliárdos. Elképesztő mennyiségű filmhez írta meg a kíséretet. Az összes valamirevaló spagetti-westernhez, a Volt egyszer egy vadnyugat után a Volt egyszer egy Amerikához, gengszterfilmekhez és művészi igényű krimikhez, Bertolucci XX. századához, de olyan, sokkal újabb évjáratú filmekhez is, mint a Misszió, a Tűzvonalban vagy a Zaklatás.

Morricone lent kezdte, csóró római muzsikuscsaládban. Az apja esténként trombitált a trasteverei mulatókban, míg egy napon megbetegedett, és attól kezdve a fia trombitált helyette. Nem játszhatott rosszul, mert fölvették a Santa Cecilia akadémiára, de ott már a hangszer mellett zeneszerzést is tanult, ugyanannál a Goffredo Petrassinál, akinél, többek között Durkó Zsolt is. Morricone fiatal szerzőként nem finnyáskodhatott, a szegénység rákényszerítette a rendszeres és gyors munkára. Kezdetben hangszereléssel foglalkozott, olasz slágereket polírozott föl. Nem egyszerűen csak jól végezte a dolgát, de stílust teremtett. Az ő ötlete volt az, hogy hétköznapi zajokat is belekomponáljon a számok kíséretébe, autódudákat, írógéppötyögést. Ez az eszme futott csúcsra később – már Morriconétől függetlenül – a Sír a telefon című örökzöldben.

Nem lehet eltagadni Morriconétól a tehetséget. Filmzeneszerzőként hamar megtalálta saját hangját, igaz, hogy sokáig nem is kellett keresgélnie. Átmentette különleges hangszerelői készségét, és csak a dalok szövegétől kellett eltekintenie. Jellegzetesen olasz, amit csinál, akkor is énekelt zene, ha nincs szöveg. Énekhangszerű effektusokkal dolgozik, fafúvós hangszerekkel, pánsíppal, oboával, esetleg – mint első nagy nemzetközi sikerű filmzenéjében, az Egy maréknyi dollárért főcímében – füttyszóval, dúdoló női karral, hümmögő szólistával. Ugyanaz a zenei érzék van meg benne, ami az olasz operakomponistákat naggyá tette. A hatások pontos kiszámítása, a zenei névjegy elhelyezése, a néhány egymás mellé tett hangból azonnal dallamot formáló muzikalitás. Ehhez a tehetséghez kellett még a fáradhatatlan munkakedv, meg annyi szerencse, hogy véletlenül ugyanabba az iskolába járt, mint Sergio Leone.

A hetvenes évek filmzeneszerzője vitathatatlanul Ennio Morricone. A baj csak az, hogy ő a nyolcvanas és kilencvenes évek filmzeneszerzője akart maradni. Írta a kíséreteket, hol jobban, hol rosszabbul, de egy idő elteltével már mindig ugyanazt. Ezek az érzelmes búgások, hangszerelési effektusok lassan nemcsak régimódivá, de mindinkább idegesítővé is váltak. A Volt egyszer egy Amerika esetében Morricone már kerékkötő. A film egy osztályzattal jobb és két fokkal kevésbé unalmas lehetne valami frissebb, eredetibb, lendületesebb zenével.

Morricone hanyatlásának másik jele a Lloyd-Webber szindróma megjelenése. Hirtelen neki is eszébe jutott, hogy maradandót kell alkotnia, önálló zeneműveket, és nekiült trombitaversenyeket, kantátákat komponálni. Két éve Magyarországra is eljött egy operaházi koncert erejéig. Még csak azt sem lehet mondani, hogy kibírhatatlan lett volna, egyszerűen csak mellékes az egész. Morricone zenéjéhez kell a kép, és ezt ő is tudja. Trombitaversenyének legszebb témáját gyorsan bele is dolgozta egy tévéfilm zenéjébe.

Az iparszerű zeneszerzés közben azonban akadt még egy csúcspont: a Misszió. Váratlanul érte a felkérés Morriconét, akkor már évek óta nem írt amerikai filmhez kíséretet, rettenetesen tetszettek neki a képek, és dolgozott a becsvágy. Ez a zene, az el nem nyert Oscar-díj ellenére, az idős zeneszerző legfinomabb munkája. Morriconét világszerte, de különösen Amerikában újra fölfedezték, az ipar föllendült, nagysikerű filmek, feledhető zenével, de gurul a pénz. Morricone fia is zeneszerzést tanult, így lesz majd, aki átvegye a boltot.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/08 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1566