KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Delmer Daves: Sötét átjáró

Fekete, fehér, igen, nem

Pápai Zsolt

A főszereplő a játékidő harmadánál arcot cserél. Bogart esete az Arriflexszel.

 

A negyvenes-ötvenes évek amerikai fekete szériáját vizsgálva legalább annyi a vitatott kérdés, mint amennyi a problémás mű, utóbbiak közül többről az is nehezen eldönthető, hogy az irányzathoz tartozik-e egyáltalán. Delmer Daves 1947-ben forgott, most egy negyedórás dokumentumfilmmel és előzetessel megfejelve megjelent Sötét átjárója ilyen bizonytalan státuszú darab, igaz, a mindentudó elbeszélő negligálásával és a szubjektív szemszög markáns érvényesítésével, továbbá a jól motivált történésláncolat részleges elutasításával és a véletlen fordulatok szüzsébe illesztésével teljesíti a noiroktól elvárható minimumot.

A David Goodis regényéből készült, valóságos és atmoszférikus San Franciscó-i külsőkben, illetve erőteljes miliőjű belsőkben játszódó film egy végtelenített menekülés története. A felesége meggyilkolásáért elítélt Vincent Parry megszökik a fogságból, és váratlanul segítője is akad a számára ismeretlen fiatal Irene személyében. Noha Parry átmenetileg búvóhelyre lel a lány lakásán, néhány előre nem kalkulálható véletlen esemény folytán kritikus marad a helyzete, és ezért merész lépésre szánja el magát. Egy szintén véletlenül az útjába akadó specialistával átoperáltatja az arcát, ám hiába sikerül a műtét, gondjai csak megsokszorozódnak.

A film azért is válhatott rövid idő alatt klasszikussá, mert az elkészülte idején még kezdetleges kézikamera-technikát bravúrosan alkalmazta benne Sid Hickox operatőr. A főszereplő a játékidő harmadánál arcot cserél, és mivel Delmer Daves direktor úgy vélte, hogy a nézők nehezen tolerálnák, ha a film egy részében bálványuk, Humphrey Bogart hangján egy másik színész szólalna meg, ezért úgy döntött, hogy az operációig nem mutatja meg a hős arcát, csak az általa látottakat veteti fel operatőrével. Hickox a harmincas években Németországban kifejlesztett Arriflexet használta fel a művelethez, Hollywood történetében először kézikamerát alkalmazva egy filmben. A Sötét átjáró éppen emiatt üdítőbb és hatásosabb, mint Robert Montgomery egy évvel korábban végig szubjektív plánokkal forgatott, de kézikamerát nélkülöző, így képépítkezését tekintve nehézkes Asszony a tóban című munkája.

Noha a producerek eredeti szándéka láthatóan az volt, hogy a Martinique és a Hosszú álom után ismét profitáljanak a Bogart-Bacall-kettős - ekkor már házaspár - közönségvonzásából, a rendező nem csupán a fétisszínészekre alapozott, és emlékezetes toldalékfigurák sorát alkotta meg. A mellékszereplők galériájában éppúgy találni anyagi szerzésvágytól hajtott, mint a mások érzelmeit megrabolni szándékozó figurát, akik mellett zugsebészek, a feladatuk ellátására alkalmatlan rendőrök és nyomozók színesítik a képet - csupa bizarr alak, egy pszichésen megbillent, önmagát kereső társadalom képviselői. Ugyanakkor feltűnő, hogy bármily izgalmasak is a Sötét átjáróban felvonultatott szereplők, jelenlétük nem borítja fel a hollywoodi film hősábrázolást érintő, sokáig stabil, ám a negyvenes évek noir-dömpingje által megingatott konvencióit. A noirok egyik legjellemzőbb vonása, hogy megsérül bennük az amerikai mozi erősen polarizált világképe, amely csak fekete és fehér karaktereket ismer, azaz a jó és a rossz fogalma némiképp relativizálódik ezekben a filmekben. A Sötét átjáró a maga narratív megoldásaival, végtelen pesszimizmusával és formabontó jellegzetességeivel - szubjektivizmusával vagy az arcoperációt megelőző delírium-jelenettel - együtt is csak fenntartásokkal nevezhető noirnak, hiszen a hősábrázolás terén a klasszikus elbeszélésmód alapján áll. Ezt igazolja, hogy a Bogart játszotta figurában semmi sincs a noirok erkölcsi függetlenségüket vesztett férfihőseiből, továbbá, hogy a fekete filmek egyik visszatérő típusa, a végzet asszonya feltűnik ugyan a történetben, de csupán egy statisztaszerepre kárhoztatott vénkisasszony személyében. A tényleges női főszereplő a hős útját őszinte segítőkészséggel egyengető fiatal lány, neki köszönhető, hogy noha a happyend szemben áll a film pesszimisztikus alaphangoltságával, nem is zavaró annyira.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/04 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1887