KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Életbevágó

Stílgyak

Gelencsér Gábor

Magyar sors magyar ecsettel: a kiszolgáltatottság drámája az újszülött gyermekét eladó asszony történetében.

 

Divatos galériák fotósorozatát idéző fekete-fehér kompozícióival filmtörténeti utazásra hív Buvári Tamás kisjátékfilmje. Nem a némafilmek világába, mindössze a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának honi „fekete szériájához”, ahol a bűn és elveszettség mozdulatlan „kárhozata” gomolygott elő a celluloid „szürkületből”, avagy éppen vetett sötét „árnyékot a hóra”. A Tarr BélaFehér GyörgyJanisch Attila nevével fémjelzett stílus sajátos magyar film noirt eredményezett, amely – noha nem hiányzott belőle a kriminalisztikai értelemben vett bűn, illetve bűntény, valamint a nyomozás és a nyomozó motívuma illetve alakja – a történeten és a szereplőkön túl mégis valamiféle metafizikai „botrányra” utalt. Nincs ez másképp az Életbevágó esetében sem: a sztori váza „napihírre”, a béranyaság új-rabszolgaságának konkrét botrányára épül, a film azonban éppen az erőteljes stilizálás hatására magasról tekint tárgyára, s rögtön az egyetemes sorsdrámára figyel, ahelyett, hogy előbb az emberi konfliktussal törődne.

A dráma helyén viszont balladát látunk, ami még nem volna baj, csakhogy ez a ballada nem tragikus csomópontokra épül, hanem lírai epizódokra: a stílus, pontosabban a stilizáció már ezen a szinten kíméletlenül átveszi a hatalmat, s uralja – pontosabban helyettesíti – a dramaturgiát. Így aztán a történetet mozgató motívumok gyönge láncszemekként, szociológiai életképekként illeszkednek az elbeszélésbe; sem az eseményeket nem magyarázzák, sem az eseményeket kikényszerítő körülményekről nem árulkodnak. A harmadik gyermekét váró asszony sorsa olyan, mint ahogy az a Nagy Magyar Tényfeltáró Riportban meg van írva: faluvégi, düledező ház, munkanélküli, alkoholista férj, sár, nyomor, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, s mindez a gyerekek, egy kisfiú és egy kislány szomorú-bölcs tekintete előtt. Az anyagi megváltást jelentő béranyaság lehetőségét újgazdag dzsipen érkező őrző-védő Gábriel közvetíti, aztán már a történet szintjén is egyre távolodunk a mégoly közhelyes környezetrajztól: az akció „szakmai” hátterét egy joviális orvos biztosítja, míg az adminisztrációt flegmán és magabiztosan intézi jól szabott kiskosztümében a platinaszőke ügyvédnő. Az asszony döntése ilyen körülmények között különösen nehéz – a valódi lelki drámát ezek a helyzetek és képek helyettesítik –, s nem lesz könnyebb Amerikában sem, ahol már nem ennyire vadkapitalista módon, hanem sokkal kulturáltabban űzik a gyerek-ipart: intézik a szülést, közvetítik a „szállítmányt”. New Yorkban a felhőkarcolók és a hidak vastraverzei egyszerre riasztók és hívogatók – mindenekelőtt persze fotogének –, a templomból kizavarják az embert, a gyerekvásárló frusztrált „apa” – ez a film legkínosabb jelenete – pedig még meg is akarja erőszakolni a szerencsétlen béranyát. Főhősünk lelkiállapota itt is „kivetül” a környezetére – és itt sem jár jobban. Hogy mi zajlik le benne, azt nem tudjuk meg, hiszen látni sem azt látjuk, amit ő, hanem kizárólag azt és úgy, amit az alkotók. Mintha nem az ő döntése, hanem kizárólag a szerzői nézőpont volna „életbevágó”.

A „szerzői nézőpont”, azaz a film képi megoldásai ennek ellenére kiválóak – azaz leesnek a történetről; nem erősítik sem a szociológiai látleletet, sem az egyéni drámát, csak egymást. A stílus kétségtelen érettségéről tanúskodik, hogy Buvári Tamás és operatőre, Tóth Zsolt egyforma biztonsággal találja meg saját képeit a szürke magyar dombokon és a New York-i zugokban. Néhány beállítás, és az orvosi vizsgálóból elvarázsolt kastély, a pesti bérházból kafkai hivatal lesz, erős atmoszférájú, izgalmas terek. S a színészválasztás is (különösen az ügyvédnőt és az orvost alakító Börcsök Enikő illetve Madaras József esetében) bátor és eredeti döntés. Mégis fél filmet látunk: a történet elvonatkoztatása, a helyszínek stilizáltsága, a valóság–álom–látomás határainak elbizonytalanítása, a jelképességüktől tudatosan megfosztott, ugyanakkor megemelt képek kompozíciós rendje határozott látásmódról, jó ízlésről, tehetségről vallanak. Hiányzik viszont az az alap, amelyre a stílus ráépülhetne, amitől a stílus valóban stílussá válhatna, s nem maradna póz, modor, „művészet”. Az élet valahogy kifelejtődött az Életbevágó című filmből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/07 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2997