KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Szalmabábuk lázadása

Szalmaszezon

Takács Ferenc

Palásthy György filmje gyerekekről szól gyerekeknek, a tanulság megfejtése viszont már a felnőtt nézőre vár.

 

Hogy mi is a „gyerekfilm” (gyerekekről szóló film gyerekeknek? felnőtteknek? nevelő-szocializáló célzatú „gyermek- és ifjúsági irodalom” filmvásznon, akár adaptált, akár eredeti változatban? a gyermeki vágy- és képzeletműködést egyszerre a maga témájává megtevő és módszereként-stílusaként alkalmazni próbáló, egyébként életkor-semleges film?), ezen Palásthy György ezúttal sem töprengett sokat és feleslegesen: a Szalmabábuk lázadása gyerekekről szól gyerekeknek, de felnőtteknek is, van benne jó adag tanító-nevelő-szocializáló didaxis (a film meséje 1848-49-hez fűződik és a bukás utáni túlélés és újjászületés pátoszával buzdítja ifjú nézőit), a film történetét tevő események és az eseményeket közvetítő látvány pedig igyekszik azt a rajzolatot felmutatni, amelyet a gyermeki fantázia lenyomatának gondolunk (a vágy győz a valóságon, a képzelet legyűri a tényt, a mese győzelembe fordítja a vereséget).

Ennek az elegynek bizonyos elemei kiválóan működnek Palásthy filmjében. Ilyen például a kisrealista mese a bábukészítő mesterről, aki magához veszi a levert szabadságharc árváit. (Őt – számtalan megmosolyogni-megkönnyezni való aranyszívű kisember-hős szerep-tapasztalatának a birtokában – Haumann Péter adja kitűnően, s kedves-hiteles Bánsági Ildikó is, a mesterné-tyúkanyó szerepében.) Ebben a Móra Ferenc legjobb lapjaira emlékeztető könnyes-vidám gyermekhistóriában a helytartótanács hivatalnoka képében (Mácsai Pál vipera-hűvösségű és hideglelősen gonosz előadásában) jelenik meg a kísértés: több tucat szalmabábut rendel a derék mesternél, amelyek a távollétükben halálra ítélt 48-as forradalmárok in effigie, azaz jelképes felakasztásához szükségesek. A hazafias érzelmű, honvédárvákat istápoló mester, amint értesül erről, rögtön megkísérli megsemmisíteni a bábukat, sajnos, sikertelenül.

Itt lép be a filmbe a gyermekmesék fantasztikuma: a bábuk egyszerre csak eltűnnek, az önkényuralmi Magyarországról elszöknek egy másik világba, a Szalmabábu-királyságba. Onnan hozzák a Szalmabábu-király küldte segítséget, szalma-önkéntesek osztagát, akik kísérletet tesznek a kivégzés megakadályozására. A mesterrel régóta rokonszenvező árvaszéki ellenőr (titokban hazafi) felölti rejtegetett honvéd-egyenruháját, a bábuk élére áll, majd hősi halált hal. Az akasztást végül az egyik árva akadályozza meg: felgyújtja a bábukat a vesztőhellyel együtt.

Sajnos, ez az ötletes elem egyszerűen nem működik a filmben. Nem azért, mintha a mesés fantasztikum ne tudna elegyedni a történelmi ténnyel és a kisrealista történettel. A baj technikai természetű. A megelevenedett szalmabábuk, amelyeket a régi-régi bábfilm-technikával, azaz fázisosan mozgatva vettek fel, pontosan annak tűnnek, amik: suta bábfilmbetét részei egy játékfilmben. Az utóbbi évek komputeranimációs és trükkvideós újításai elkényeztettek bennünket, ezért nézzük hol mosolyogva, hol bosszankodva ezt a filmtechnikai fiaskót: amikor a két világ találkozik a filmben, az „emberi” és „szalmai” elem jószerivel még keveredni sem képes. A végkifejlet csúcspillanatának szánt képben színész áll a menetelő szalmabábuk élére: a látvány kínos és komikus kudarc. A film végképp kettéesik, arra a két világra, amelyet szándéka szerint merészen egybe akart forrasztani: az „emberire” és a „szalmaira”, a reálisra, történelmire és nemzetire egyfelől, a mesésre, varázslatosra és mindenhatóra másfelől.

Kap ezenkívül némi „millenniumi” szezonális jelleget is az egész: az emberi részben árnyalattal több a kelleténél az érzelgős negyvennyolcas hazafiaskodás, a szalma-világban feleslegesek lennének a mai magyar politikai és közállapotok „áthallásai”. Mindez nyilván a „nemzeti nevelés” szándékával került bele a filmbe. Ami persze nem baj (én is ilyesmiken nőttem fel, vörössipkás diákokról, kisdobosokról, vén zászlótartókról szóló dolgokat faltam, s lám, ember lett belőlem), aztán a moziban valahogy nem tud igazán kilógni a lóláb, s ha kilóg, az se baj: az ifjú néző nemigen veszi észre, az idősnek meg mindegy már.

Örüljünk hát, hogy akadt pénz és erő a mai nyomorúságos filmvilágban erre a vállalkozásra, egész estét betöltő gyerekfilmre, s hogy Palásthy mester tudása és tehetsége legjavát adhatta a vállalkozáshoz; sajnáljuk viszont, hogy nem akadt valamivel több pénz, ötlet és technika, amitől örömünk teljes és felhőtlen lehetne.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/09 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3440