KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Alfie

Mátyás Péter

 

Alfie egy kedves és gátlástalan modern Casanova. Ez a minden lépését gondosan megtervező és hideg fejjel végrehajtó szívtipró úgy váltogatja szeretőit, mint flancos ingjeit vagy nyakkendőit. Szerelmet hazudik, miközben az érzelmeket kizárja életéből, szenvedélyt mímel, mialatt pánikszerűen menekül a kötöttségektől. A függetlenség és a szexualitás bajnoka, aki naponta bizonyítja kivételes képességeit a gyűrt lepedők között.

Alfie egy 1966-os nagysikerű angol vígjáték remake-je, így elkerülhetetlen, ha csak vázlatosan is, a két film összehasonlítása. Az eredeti verzióban Michael Caine játszotta a hedonista charmeur-t, életszemlélete és szellemessége nemcsak a körülötte rajzó nőket bűvölte el. Alakítása igazi telitalálat lett, hűvös és távolságtartó illetve ellenállhatatlanul szívdöglesztő volt egyszerre. Az új változatban Jude Law egy önelégült, tenyérbe mászó képű senkiházi, aki Manhattan utcáin egy hatalmas limuzin sofőrjeként vadászik áldozataira. Ebből a pimaszul vigyorgó, arctalan fiatalból hiányzik Caine eleganciája és ironikus bölcsessége, amelyek Alfie alakját a költészet szintjére emelték. Law sokkal prózaibb figurája a rosszul értelmezett rendezői koncepciónak köszönhetően inkább az érzelgős kamasz sablonjaiból merít, így nem képes életet lehelni a szerepbe. Az eredeti történet erősségének, a cinikus filozófiának sajnos teljesen nyoma veszett.

A régi opusz másik újdonsága, hogy Caine „kibeszélt” a filmből, egyenest a kamerába mondta kommentárjait, amelyek kiegészítették, ellenpontozták az eseményeket. A módszer mára megkopott, ez formai újítás a mostaniban már csak unalmas, véget nem érő monológgá válik, amihez a többi szereplő csak végszavazhat. A régebbi filmhez egy jazz-óriás, Sonny Rollins írt hozzá illő zenét, címadó daláért pedig Burt Bacharach Oscar-díjat kapott, a friss dolgozatból viszont egyetlen hangra sem fogunk emlékezni.

Lehetséges, akik nem látták az eredetit, azok elnézőbbek lesznek majd az újjal szemben, de ők sem láthatnak mást, mint egy halovány vígjátékot.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/02 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4817