KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ördögi kísértetek

Lukácsy Sándor

 

Ódonszerű vár, boltozatos termek, folyosók, pincék, nyihogó paripák, korhű pávák és reneszánsz ruházatok, öklelő párviadal, kilocsolt bor, boccacciói szex, babonás hiedelmek; szereplők gyanánt: hazafias főúr, aki összeesküvésbe bonyolódik a Habsburgok ellen; álnok besúgó, aki szándékait leleplezi; császári tiszt, aki a besúgót kézben tartja és zsarolja; szomszéd török úr, aki fenyegető bölcsességeket mond; kocsmáros, aki világvége-hangulatban méri a mocskos tivornyahely borát; kóbor lovag, aki a pusztuló országban élveket hajhász; főúr ifjú felesége, aki beleszeret a kóbor lovagba és rutinosan vetkőzik; két csinos kurva, akikkel a főúr a honfibú ellen védekezik; megszállott prédikátor, aki didereg a bűn és bűntudat tüzében, s elmagyarázza a közönségnek, mily szörnyű ez az istenes és ördögi század – minden együtt van ebben a filmben (még egy Balassi-strófa is, melyet halálos ágyán a Lengyelországba menekült főúr elrecitál), együtt van, leltári pontossággal minden, amit a magyar XVI–XVII. századról a kézikönyvekből tudni lehet – csak az élményt és a katarzist várjuk hiába.

Történelmi filmet (drámát, regényt) akkor lehet jót írni, ha előbb van egy történet, mely mondanivalójával és törvényeivel obszesszióként beköltözik a szerző tudatába, magának követeli nappalait és éjszakáit, működésre sarkallja képzeletét és minden alkotó energiáját, aztán, amikor már eléggé meggyötörte a szerzőt, általános érvénye végre alakot ölt, szinte mindegy, hogy melyik század színeiben.

Maár Gyula, az Ördögi kísértetek írója és rendezője valószínűleg fordítva járt el. Előbb lehetett meg nála a szándék, hogy filmet készít a végvári vitézek és a prédikátorok századáról, s ezután keresett a szándékhoz mondanivalót és történetet. E fordított utat járva nemigen juthatott el máshoz, mint közhelyekhez. Hogy a század kétarcú és szörnyű, mondanivalónak csekély, hiszen melyik század nem az? A történet meg, melyet a kor jellemzésére kigondolt, a várhatóság iskolai szintjén mozog: a XVI–XVII. századról lévén szó, mi egyéb lehetne, mint egy kurucos összeesküvés tanmeseszerű, vázlatos története. (Annyira vázlatos, hogy a főúr a lengyel kollégáktól kérdezi, mit kellene cselekednie, azután nem is cselekszik semmit; sem ő, sem az író-rendező nem erőltette meg a fantáziáját.) Mivel összeesküvés nem lehet besúgó nélkül, kuruc história labanc ellenfél híján, máris megvan két újabb szereplő, ki lehet pipálni őket. A politikai szálhoz természetesen kell egy másik szál is, a magánéleté, a főúr felesége legyen tehát kikapós, alkalom a meztelenségre (ami nélkül ma film nem megy), sőt egy kiadós verésre is (külön haszon, ha a filmben vért lehet látni). A történet lépegető logikája hozza magával a további szereplőket: a kikapós menyecske mellé a kóbor lovagot, akit szerelmi tusában és gatyahúzás közben, a tettenéréskor, egyaránt láthatunk; a bizalmas öregasszonyt, aki a szerelmesek vágyát teljesüléshez segíti; az öregasszony férjét, aki a derék őrködő matrónát szórakoztatja, hogy ne kelljen egyedül hallgatni a fiatalok ágynyikorgatását – és így tovább, a legkisebb szerepig; megy minden, mint a karikacsapás. S mivel ez korjellemző film, szükség van rezonőrre, aki – ha a történetből nem derült volna ki – elmondja szavakkal, milyen volt ez a kor, sőt a biztonság kedvéért két rezonőrt is meg kell hallgatnunk, egyet a film elején (a kocsmárost), egyet a végén (a prédikátort).

A prédikátor elmondta szavait, a féltékeny főúr megölte hitvesét s megszökött üldözői elől – az unatkozó és olcsón traktált közönség föllélegezhet, hogy vége a filmnek. De nincs vége, hátra van még a Balassi-strófa, sőt még ezzel sem ér véget a film: a színészek, kezdve a főszereplőkön, egészen az apró epizodistákig, egymás után újra megjelennek valami furcsa, kopár, elidegenítő és kijózanító tájban (bár egy percig sem tapasztaltunk szédületeket, melyekből ki kellene józanodni), s előadják egy színházi tapsrend szokásos koreográfiáját. A taps azonban elmarad.

Sajnálom a színészeket, Kozák Andrást a főúr szerepében és a többit. A közhelyes történet többnyire csak színészi közhelyekre adott alkalmat. Rajhona Ádám például jó színész: első, mozdulatlan megjelenésekor pusztán abból, ahogyan ül, rögtön látjuk, hogy ő csak a labanc főtiszt lehet; de aztán, amikor a megszökött főurat keresi, viselkedése érdektelen futkározás, többre nem inspirálta a szövegkönyv.

Az operatőr (Márk Iván) megpróbált inspirálódni. Bevette magát a század leltári tárgyai közé, és sokszor megmutatta, hogy kitűnően kezeli a kamerát. De tehetségét és művészi becsvágyát gátolta a szegényes költségvetés: két szénaboglya (a szex-murikhoz), mindig ugyanaz a kettő, két kurva, két páva...

Olcsó XVI. század. Erről azonban nem beszélt a prédikátor.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/03 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5878