KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Őszi paletta
• N. N.: A Szovjet Filmhét filmjei
• Szüszmann György: Majakovszkij és a film
• Majakovszkij Vlagyimir: Előszó egy kiadatlan forgatókönyv-gyűjteményhez
• Majakovszkij Vlagyimir: A forgatókönyv béklyójában

• Zalán Vince: „Hogy a megjövendőlt igazságot megtaláljam” Csontváry
• Sváby Lajos: Csodalényekre van szükségünk? Csontváry
• Faragó Vilmos: Legkisebb Cirkusz Circus Maximus
• Durst György: Mi újság a Balázs Béla Stúdióban?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Ide nekünk az oroszlánt is! Velence
• Zsugán István: Lázadók – okkal és ok nélkül Locarno

• Csala Károly: Titokzatos hatalmak? Érzéstelenítés nélkül
• Fábián László: A rövidfilm sorsa Az idő egészsége; Forgómozgás
• Berkes Ildikó: Előre a régi ideálok felé Jegyzetek új hollywoodi filmekről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Tűzharc
• Barna Márta: Élned kell!
• Schéry András: Stadion akció
• Palugyai István: Pihenőidő
• Zilahi Judit: A csere
• Karcsai Kulcsár István: Norma Rae
• Kulcsár Mária: Sakknovella
• Loránd Gábor: A frontvonal mögött
• Fekete Ibolya: A cukor
• Csala Károly: Fekete folyó
• Ledniczky Márton: Caddie
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: A hatalom útvesztői Szerelmem, Elektra; Negyedik Henrik király
• Mágori Erzsébet: „A vonatoknak menni kell” Hívójel
• Nemes György: Hámos helyett
• Péterffy András: Változatok elekronikus képre A video kihívása
• R. Székely Julianna: Nem a veszélyt keresem Beszélgetés Halász Mihály operatőrrel
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Csala Károly: Évről évre, hónapról hónapra
• Karcsai Kulcsár István: Egy színházi ember portréja
POSTA
• Scholtz Zoltán: Régóta szeretnék... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Körmöczi Lászlóné: Érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Francia Multicolor

Charlie Hebdo-per

A humor mártírjai

Ádám Péter

Daniel Leconte dokufilmje az 2007-es sajtóperről.

„Csakis akkor örülhetünk a szólásszabadság által biztosított felbecsülhetetlen értékeknek, ha abba a sok rosszba is hajlandóak vagyunk beletörődni, amelyek elválaszthatatlanok tőle.” (A.de Tocqueville: Az amerikai demokrácia)

Daniel Leconte 2008-as dokumentumfilmjének címe – C’est dur d’être aimé par des cons – azonos Cabu egyik karikatúrájának feliratával (a grafikus szintén életét vesztette a január 7-i merényletben). A rajzon, amely a 2006. február 8-i Charlie Hebdo-szám címlapjának készült, a próféta látható, amint arcát két kezébe temetve keserűen felsóhajt: „Mit csináljak, ha ilyen balfasz híveim vannak?!” Ez a 2006. február 8-i szám sokáig emlékezetes marad: a szerkesztőség ebben közölte a Jyllands-Postan című dán lap nagy felzúdulást keltő Mohamed-karikatúráit, és emiatt a szám miatt jelentette fel, alig két nappal a lap megjelenése után, néhány muszlim vallási szervezet a Charlie Hebdót, mégpedig azzal a váddal, hogy a gúnyrajzokkal „gyalázza az iszlám vallást és a muszlim közösséget”. A film a szatirikus hetilap elleni pernek, igaz, nem teljesen elfogulatlan, de mégis csak tárgyilagosságra törekvő bemutatása.A feladat nem volt könnyű. Az 1881. július 29-i többször módosított francia sajtótörvény 38. cikkelyében ugyanis tiltja a bírósági tárgyalásokon való forgatást (sőt, még a fényképezést is), bár a bíróságok előcsarnokában szabad filmezni. Ezzel élt is a rendező, rögzítve a két tárgyalási napot kísérő rendkívüli várakozást, feszültséget és izgatottságot. A két fél álláspontját és érvelését viszont már kénytelen volt stúdióban felvenni, mégpedig úgy, hogy a lehetőségek szerint igyekezett visszaadni a tárgyalóteremben történtek hangulatát. Az ügyvédek, újságírók és politikusok, illetve a muszlim vallás képviselői nagyjából ugyanazt fejtik ki még egyszer a kamera előtt, amit a bíróságon egyszer már elmondtak. Ez a tény azonban, bármilyen fontos is a szólásszabadsággal kapcsolatos vitás kérdések tisztázása, a filmet eszméknek és érveknek egy kicsit statikus összecsapásává, párbajává redukálta.
Pedig itt nem akárkik nyilatkoznak, sőt. A rendező, legelőször is, megszólaltatja a hetilap karikaturistáit és újságíróit (a többi közt azokat is, akik életüket vesztették a január 7-i merényletben); megszólaltatja a vád és a védelem három sztárügyvédjét, a felmentést indítványozó főügyészt, a muszlim szervezetek meg a francia szellemi élet ismertebb képviselőit (például a filozófus Élisabeth Badintert, a Shoah című dokumentumfilm rendezőjeként ismert Claude Lanzmannt vagy Dalil Boubakeurt, a párizsi Nagymecset rektorát), mi több, olyan politikusok is hangot kapnak a filmben, mint Nicolas Sarkozy, François Bayrou vagy a Francia Szocialista Párt elnökeként megszólaló François Hollande. Az interjúkat pedig, a tárgyalóterem előterében felvett jelenetekben, mint valami „görög kórus”, úgy kíséri pro vagy kontra a közönség soraiból megszólaló ismeretlenek izgatott nyilatkozata, indulatos kifakadása.
Minden perben van valamennyi színpadias drámaiság, nem csoda, hogy a tárgyalóterem a játékfilmforgatásnak is kedvelt helyszíne. Ezt a drámaiságot azonban az említett okok miatt nem lehetett visszaadni. Egy valamit azonban nagyon is lehetett érzékeltetni, nevezetesen azt, hogy milyen váratlan fordulat, mekkora coup de théâtre volt az ügyben az akkor még csak elnökjelölt Nicolas Sarkozynek a Charlie Hebdo főszerkesztőjéhez intézett támogató levele, amit az egyik védőügyvéd a tárgyalóteremben fel is olvasott: „Fontosnak érzem – írja a jobboldali politikus –, hogy a per kezdetén támogatásomról biztosítsam a hetilapot, amely a szatíra, a csúfondáros kritika meg a lázadó szellem régi francia hagyományának folytatója. Vitathatatlan tény, hogy […] a lap karikatúrái gyakran túlzóak, szélsőségesek, sőt, ízléstelenek is, ahogyan ezt nemegyszer saját bőrömön kellett tapasztalnom. […] Csakhogy énszerintem még mindig jobb néhány szélsőséges karikatúra, mint a karikatúrák teljes hiánya.”
A film végén – már túl vagyunk az ítélet felolvasásán – a tárgyalóteremből kitóduló tömeget látni, majd azt, hogy a közönség soraiból jó néhányan elismerően megtapsolják a díszlépcsőn lefelé igyekvő szerkesztőket és karikaturistákat. Majd a kamera lassan ráközelít az Igazságügyi Palota homlokzatára, illetve a homlokzatra kitűzött két trikolórra. Nemzeti büszkeség? Főhajtás a francia igazságszolgáltatás előtt? Utóvégre a bíróság nemcsak felmentette a hetilap munkatársait, de még meg is dicsérte őket, amiért sokat tettek a szólásszabadság fogalmának pontosabb körvonalazásáért. Happy end – gondolhatta a néző 2008-ban, pedig már a dokumentumfilm is sejtette, a bírói ítélettel ez az ügy még messze nincs lezárva.

Nem könnyű, ha hülyék szeretik az embert (C’est dur d’être aimé par des cons) – francia dokumentumfilm, 2007. Rendezte: Daniel Leconte. Kép: Xavier Liberman, David Quesemand, Thomas Risch. Zene: Cyril de Turckheim. Szereplők: Philippe Val, Cabu, Charb, Nicolas Sarkozy, François Holland, Dalil Boubakeur, François Bayrou, Elisabeth Badinter, Claude Lanzmann. A Francia Intézet bemutatója. 108 perc.



A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/03 27-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12085