KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Őszi paletta
• N. N.: A Szovjet Filmhét filmjei
• Szüszmann György: Majakovszkij és a film
• Majakovszkij Vlagyimir: Előszó egy kiadatlan forgatókönyv-gyűjteményhez
• Majakovszkij Vlagyimir: A forgatókönyv béklyójában

• Zalán Vince: „Hogy a megjövendőlt igazságot megtaláljam” Csontváry
• Sváby Lajos: Csodalényekre van szükségünk? Csontváry
• Faragó Vilmos: Legkisebb Cirkusz Circus Maximus
• Durst György: Mi újság a Balázs Béla Stúdióban?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Ide nekünk az oroszlánt is! Velence
• Zsugán István: Lázadók – okkal és ok nélkül Locarno

• Csala Károly: Titokzatos hatalmak? Érzéstelenítés nélkül
• Fábián László: A rövidfilm sorsa Az idő egészsége; Forgómozgás
• Berkes Ildikó: Előre a régi ideálok felé Jegyzetek új hollywoodi filmekről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Tűzharc
• Barna Márta: Élned kell!
• Schéry András: Stadion akció
• Palugyai István: Pihenőidő
• Zilahi Judit: A csere
• Karcsai Kulcsár István: Norma Rae
• Kulcsár Mária: Sakknovella
• Loránd Gábor: A frontvonal mögött
• Fekete Ibolya: A cukor
• Csala Károly: Fekete folyó
• Ledniczky Márton: Caddie
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: A hatalom útvesztői Szerelmem, Elektra; Negyedik Henrik király
• Mágori Erzsébet: „A vonatoknak menni kell” Hívójel
• Nemes György: Hámos helyett
• Péterffy András: Változatok elekronikus képre A video kihívása
• R. Székely Julianna: Nem a veszélyt keresem Beszélgetés Halász Mihály operatőrrel
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Csala Károly: Évről évre, hónapról hónapra
• Karcsai Kulcsár István: Egy színházi ember portréja
POSTA
• Scholtz Zoltán: Régóta szeretnék... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Körmöczi Lászlóné: Érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ember Judit Judit portréjához

„Az emlékezet tartóssága”

Bikácsy Gergely

 

Ember Judit 1964 és 1968 között végezte főiskolai tanulmányait Herskó János osztályában. Böszörményi Géza, Grunwalsky Ferenc, Halász Mihály, Maár Gyula, Ragályi Elemér és Szomjas György voltak osztálytársai – hogy csak néhány nevet soroljunk fel a legismertebbek közül.

Egy portré nem akkor pontos, ha lexikont helyettesít. Ha lesz igényes új magyar filmlexikon, a pályakép adatai ott bizonyára hiánytalanul szerepelnek majd. Addig is azonban néhány fogódzó.

Ember Judit Színpad (1968) című vizsgafilmje, és Tisztavatás (1969) című rövid dokumentumfilmje után 1972-ben forgatja Gazdag Gyulával közösen a magyar dokumentum- (s az egész magyar filmművészet) egyik legjelentősebb alkotását, a Határozatot.

A Határozat, melynek története egy termelőszövetkezet elnökének „felülről” elhatározott leváltásáról, a leváltást „demokratikus” szavazás keretében kierőszakolandó manipulációról, s végül ennek a manipulációnak váratlan – akkoriban mindenképpen váratlan – kudarcáról szól, azóta mintegy politikai tananyaggá vált. Mozikban, igazán nyilvános vetítéseken alig, de államigazgatási fórumokon, minden rendű és rangú „továbbképzéseken” és vitaesteken állandóan vetítik.

1972 után a rendezőnő évekig néprajzi dokumentumfilmeket készít a televíziónak. Említsük meg a Bartók Béla egykori kalotaszegi asztalosmesterének emlékeit feldolgozó „Ilyet én se csináltam, de nem is láttam...” című rövidfilmet. 1972-ben készült Az emlékezet tartóssága, ez az 1948-ban kinevezett munkás-gyárigazgatók konfliktusait tárgyaló rövidfilm, mely különböző retrospektív vetítéseken ma talán nagyobb érdeklődést és visszhangot kelt, mint annak idején.

A szélesebb moziközönség Ember Juditnak két alkotását ismerhette meg csupán. Az 1973-as Tantörténet, majd folytatása, a négy év múlva készült Fagyöngyök egy kamaszlány öngyilkossági kísérletét, majd az öngyilkosság testi következményeitől nem, de lelki következményeitől már megszabadult fiatalasszonynak és családjának „mikrorajzát” vetíti vászonra. Az előbbi a „tiszta” dokumentum, a folytatás a magyar filmművészetben épp akkor zenitjét elérő „dokumentum-játékfilm” eszközeivel. Bár egy kritika elsősorban az operatőri munkát méltatta így, Ember Judit látásmódjára illik leginkább: „A kegyetlen kamera objektivitásán minduntalan átüt a gyengéd kamera együttérzése”.

Ember Judit évekig gyűjtött anyagot a húszas évek hírhedt, férfiruhában járó (gyilkoló) alakjáról, Pipás Pistáról. Játékfilmtervei nem valósulhattak meg, az anyagból készült dokumentumfilm (melyet a televízió kedvezőtlen időpontban a kettes csatornán bocsátott a nézők elé) 1984-ben elnyerte a tévékritikusok díját.

Pipás Pista alakja kuriózum volt a húszas-harmincas évek magyar Alföldjén, a sajtó és közvélemény úgy is kezelte. Ember Judit lehántja ezt az ostoba kuriozitást a figuráról és a történtekről. Azok a parasztasszonyok, akik „Pipás Pista” segítségével szabadultak meg teherré vált férjüktől, valóban különös világról tanúskodnak, ám ez a világ sem szociografikusán, sem lélektanilag nincs még a pápua indiánok messzeségében.

Közhellyé kopott igazság, hogy nem a rendező talál témájára, hanem a téma, az esemény, a valóság az alkotóra. Ember Judit neve az elmúlt években szinte összeforrt 1982-es három és félórás dokumentumfilmjével, a Pócspetrivel. Ez a helységnév, mely 1948 júniusának első napjaiban az akkori újságok címlapján harsogott mérges, nagy betűkkel, mára ismeretlenné vált. Annak idején minden mást háttérbe szorító hecckampányt manipuláltak köréje, ma a szégyenkező feledés mesterséges csendje borítja. A filmrendező feladatát Andrzej Wajda – legalábbis itt, Kelet-Európában – abban látja, hogy sötét, takargatott pincesarkokba kell irányítani a felvevőgépet s a lámpákat; rejtőzik ott valami, általában holtak vagy gyilkosok rejtőznek. Ehhez viszont ébren kell tartani az emlékezetet: találkozni kell mindenki mástól feledésre méltónak ítélt fontos dolgokkal. A Pócspetri esetében nyilvánvalóan megtörtént ez a nem túl gyakori találkozás téma és alkotó között.

A Filmvilág 1984/5-i számában történészek nyilatkoztak a magyar dokumentumfilmek történetábrázolásáról. Ha röviden is, mindegyikük revelációként említette az akkor még csak rendkívül szűk körben láthatott alkotást. Most, hogy a Pócspetri nyilvános előadásokon vonz zsúfolt és „vitakész” közönséget (Műcsarnok, 1987. IV. 17.), úgy érezzük, alaposabban is meg kell ezzel a filmmel ismerkednünk.

Mint ahogy a rendezőnővel is, aki azóta is, ma is makacsul az „emlékező” emberek alkotója kíván maradni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/07 08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5230