KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Őszi paletta
• N. N.: A Szovjet Filmhét filmjei
• Szüszmann György: Majakovszkij és a film
• Majakovszkij Vlagyimir: Előszó egy kiadatlan forgatókönyv-gyűjteményhez
• Majakovszkij Vlagyimir: A forgatókönyv béklyójában

• Zalán Vince: „Hogy a megjövendőlt igazságot megtaláljam” Csontváry
• Sváby Lajos: Csodalényekre van szükségünk? Csontváry
• Faragó Vilmos: Legkisebb Cirkusz Circus Maximus
• Durst György: Mi újság a Balázs Béla Stúdióban?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Ide nekünk az oroszlánt is! Velence
• Zsugán István: Lázadók – okkal és ok nélkül Locarno

• Csala Károly: Titokzatos hatalmak? Érzéstelenítés nélkül
• Fábián László: A rövidfilm sorsa Az idő egészsége; Forgómozgás
• Berkes Ildikó: Előre a régi ideálok felé Jegyzetek új hollywoodi filmekről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Tűzharc
• Barna Márta: Élned kell!
• Schéry András: Stadion akció
• Palugyai István: Pihenőidő
• Zilahi Judit: A csere
• Karcsai Kulcsár István: Norma Rae
• Kulcsár Mária: Sakknovella
• Loránd Gábor: A frontvonal mögött
• Fekete Ibolya: A cukor
• Csala Károly: Fekete folyó
• Ledniczky Márton: Caddie
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: A hatalom útvesztői Szerelmem, Elektra; Negyedik Henrik király
• Mágori Erzsébet: „A vonatoknak menni kell” Hívójel
• Nemes György: Hámos helyett
• Péterffy András: Változatok elekronikus képre A video kihívása
• R. Székely Julianna: Nem a veszélyt keresem Beszélgetés Halász Mihály operatőrrel
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Csala Károly: Évről évre, hónapról hónapra
• Karcsai Kulcsár István: Egy színházi ember portréja
POSTA
• Scholtz Zoltán: Régóta szeretnék... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Körmöczi Lászlóné: Érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Naplemente délben

Tengerre, magyar!

Váncsa István

 

Tegyük fel, hogy filmet szeretnénk alkotni, finom, előkelő stílusú, választékos filmet, de semmi nem jut az eszünkbe. Annyi bizonyos, hogy kívántatik egy főhős, egy mély és differenciált lelkű valaki, egy igazi finom ember – mondjuk, egy művész –, akivel később mindenféle dolgok történnek, no de épp itt kezdődik a gond: mi a rossznyavalya történjék vele? Szerelmi és házassági viszontagságok kizárva, jobb körökben ilyesmiről tudvalevőleg nem esik szó, másfajta konfliktuslehetőség (a mi realitásérzékünk szerint) nincs (illetve, ami van, azzal nem piszkoljuk be a kezünket), következésképp egyetlen-egy dolog marad, a halál. Most már csak valami jobbfajta betegséget kéne találnunk, olvasmányélményeink szerint a tüdőbaj volna a legalkalmasabb, ámde fájdalom, az orvostudomány ezt az utóbbi időben leküzdötte, így hát kénytelenek leszünk beérni a tüdőrákkal. Végül is: mellbetegség – mellbetegség.

Menjünk tovább. Milyen művész legyen az istenadta? A festőket és a szobrászokat, gondolom, eleve kizárhatjuk, alantas fajzat az ilyen, a köpenyük csupa mocsok, ráadásul némelyik kalapáccsal, marógéppel, sőt – ó, borzalom – hegesztőpisztollyal dolgozik, s mindeközben piszkos a körme, pfuj. Író elvileg lehetne, csakhogy ezek az újabb generációk nem felelnek meg a mi kényes ízlésünknek, nem eléggé kifinomultak, rosszul keresnek, csúnya szavakat használnak az írásaikban és mindezek tetejébe még részegesek is. Mindezeket megfontolva eldönthetjük, hogy a mi mellbetegünk zenész lesz, világhírű szólista, aki frakkban hajlong a pódiumon és folyton utazik. S ezzel máris készen van a filmünk fele, nota bene: az a fele, amelyikben a mellbetegünk – nevezzük a továbbiakban (Karinthy nyomán) Tüdőgrófnak – utazni fog. Természetesen repülőgépen fog utazni, ebből ránk nézve csomó előnyös dolog származik, ugyanis (1) szép a felszállás, (2) szép a leszállás, (3) felülnézetben szépek a felhők és (4) szépek a stewardessek. Ezt mi mind-mind összefényképezzük, tehát a film ob ovo tele lesz esztétikummal. Ettől függetlenül még mindig nem lehetünk elégedettek, ugyanis tennünk kell egy engedményt, tekintettel a közönség bárdolatlan ízlésére: ki kell találnunk valamifajta cselekményt. No sebaj. A cselekmény az lesz, hogy Tüdőgróf környezete – csupa finom ember – eltitkolja a betegséget, Tüdőgróf mégis rájön, aztán a környezet hamis leleteket produkál, de Tüdőgróf megint rájön. Mindeközben fejlődni fog a jelleme, ugyanis mi tudjuk, hogy a jellemnek fejlődnie kell, naná, hogy tudjuk, a szakma a kisujjunkban van, de ezzel nem vacakolunk sokat, majd a film végén Tüdőgróf elmondja, hogy mekkorát fejlődött, nyugodtan elmondhatja, elvégre értelmes ember – és ha már úgyis beszél, egyúttal ismertetheti az eszmei mondanivalót. Azt tudniillik, hogy szép az élet (ne tessék csodálkozni, igenis ez lesz az eszmei mondanivalónk, nix dekadencia), éspedig akkor szép, ha örvénylik, ha örömöktől, indulatoktól, bizonytalanságtól fel van lazulva, s ennek a megbecsülésére a halál tanít meg minket – és így tovább. Ezt hosszan, mélyen és költői stílusban mondatjuk el Tüdőgróffal – egyébként mindent ugyanígy mondatunk el vele – aztán meghalasztjuk szegényt. Nem képben, persze, egy ilyen kifinomult és előkelő emberhez, egy szellemi lényhez nem méltó, hogy a néző szeme láttára kínlódjon, gyötrődjön, nyavalyogjék, ezek snassz dolgok. A halált szimbolikusan jelenítjük meg, akként, hogy a felvett anyagból kiválogatunk, képileg átstilizálunk és összemontírozunk különféle szép látnivalókat. Ilyenekben pedig nem lesz hiány, mert beleadunk apait-anyait, luxusvillát, nyírt pázsitot, százados fákat, vadászkastélyt, mifenét; a mi kórházunk nem olyan lesz ám, ahol a folyosón nyomorognak a betegek, plafonig mocsokban, hanem olyan, mint egy sci-fi-díszlet (Rajnai Andrást megüti a guta), egyszóval úgy döntöttünk, hogy ami a film tárgyi környezetét illeti, utolérjük és meghaladjuk a fejlett tőkésországok színvonalát, ha belegebedünk, akkor is.

Eddig tehát minden rendben volna, most már csak filozofikus távlatokról kell gondoskodnunk. Ennek érdekében a filmet a tenger látványával indítjuk, ezzel zárjuk, s hogy a dolognak valami értelme is legyen, Tüdőgróf esetenként lírai reflexiókat ad elő a nagy darab vízről, a feleségét is ehhez hasonlítja, kritikus pillanataiban pedig a partra zarándokol. Mindezek révén művünket átfogó szimbólumrendszerbe ágyazzuk, így az utolsó kép a végtelenben és az örökkévalóságban való feloldódást jelenti. Rémlik ugyan, hogy Magyarországnak újabban nincs tengere, de hát erről igazán nem mi tehetünk, azt pedig igazán nem várhatjuk el szegény Tüdőgróftól, hogy Révfülöpnél lépjen át az Abszolútumba, ugyebár. Egyébként is, mi nem lokálisan determinált dolgokkal foglalkozunk, hanem az Örök Emberivel, éppen ezért a filmben egyetlen árva snitt nem fog utalni arra, hogy az egész históriának valami köze van a mai Magyarországhoz. Nincs köze hozzá. Semmihez sincs köze.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7718