KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Őszi paletta
• N. N.: A Szovjet Filmhét filmjei
• Szüszmann György: Majakovszkij és a film
• Majakovszkij Vlagyimir: Előszó egy kiadatlan forgatókönyv-gyűjteményhez
• Majakovszkij Vlagyimir: A forgatókönyv béklyójában

• Zalán Vince: „Hogy a megjövendőlt igazságot megtaláljam” Csontváry
• Sváby Lajos: Csodalényekre van szükségünk? Csontváry
• Faragó Vilmos: Legkisebb Cirkusz Circus Maximus
• Durst György: Mi újság a Balázs Béla Stúdióban?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Ide nekünk az oroszlánt is! Velence
• Zsugán István: Lázadók – okkal és ok nélkül Locarno

• Csala Károly: Titokzatos hatalmak? Érzéstelenítés nélkül
• Fábián László: A rövidfilm sorsa Az idő egészsége; Forgómozgás
• Berkes Ildikó: Előre a régi ideálok felé Jegyzetek új hollywoodi filmekről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Tűzharc
• Barna Márta: Élned kell!
• Schéry András: Stadion akció
• Palugyai István: Pihenőidő
• Zilahi Judit: A csere
• Karcsai Kulcsár István: Norma Rae
• Kulcsár Mária: Sakknovella
• Loránd Gábor: A frontvonal mögött
• Fekete Ibolya: A cukor
• Csala Károly: Fekete folyó
• Ledniczky Márton: Caddie
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: A hatalom útvesztői Szerelmem, Elektra; Negyedik Henrik király
• Mágori Erzsébet: „A vonatoknak menni kell” Hívójel
• Nemes György: Hámos helyett
• Péterffy András: Változatok elekronikus képre A video kihívása
• R. Székely Julianna: Nem a veszélyt keresem Beszélgetés Halász Mihály operatőrrel
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Csala Károly: Évről évre, hónapról hónapra
• Karcsai Kulcsár István: Egy színházi ember portréja
POSTA
• Scholtz Zoltán: Régóta szeretnék... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Körmöczi Lászlóné: Érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Mátyás Győző: A látszat birodalma

Nyomkereső

Baski Sándor

Mátyás Győző a posztmodern szemüvegén át vizsgálja Fincher életművét.

 

David Fincher kétségkívül egyéni stílusú rendező, vagy ahogyan könyvének előszavában Mátyás Győző fogalmaz: „emblematikus alkotó”, de vajon auteur-e a szó hagyományos értelmében? A reklámfilmesből lett rendező eddigi munkássága mindössze hét filmből áll, három tétel ebből klasszikus bérmunkának tűnik (A végső megoldás: Halál, Játsz/ma, Pánikszoba), ami persze nem zárja ki bizonyos szerzői jegyek markáns és következetes jelenlétét. Mátyás Győző szerint viszont már a kérdésfelvetés is problematikus, lévén Fincher egy posztmodern kor posztmodern alkotója, akinek a munkásságában keverednek az (igényes) tömegkultúra és „magasművészet” korábban összebékíthetetlennek ítélt esztétikai minőségei, így nem is lehet, sőt nem is kell a szerzői filmes-tömegfilmes koordinátarendszerben elhelyezni.

Az érvelés elviekben támadhatatlan, a gyakorlatban viszont akad vele egy kis gond. David Fincher, szemben a Mátyás által hasonló posztmodern alkotókként felsorolt Lynch-csel, Tykwerrel, Nolannel, soha nem dolgozott saját történetből. Ez ugyan nem kizárólagos kritériuma a szerzőiségnek, Mátyás azonban a Fincher-életművet jórészt tartalmi szempontból elemzi, összefüggéseket keres és talál a különböző forgatókönyvírók által jegyzett történetekben. Maga is érzi, hogy ez a konfliktus feloldásra vár, ezért az előszóban leszögezi: a film kollektív műfaj, amelyben az alkotótársaknak is fontos érdemeik vannak. Később – ennek ellenére, vagy éppen ezért – a filmek cselekményét, egyes részleteit Fincher agyszüleményeiként interpretálja, ami különösen érdekes például a Harcosok klubja esetében, ahol Chuck Palahniuk kultuszregényéről szó sem esik, noha talán épp a könyv és a film összevetéséből lehetne legjobban következtetni arra, miben ragadható meg a rendező hozzájárulása a történethez.

A látszat birodalma ekképpen nem elsősorban David Fincher rendezőről szól, hanem – tűnjön bármekkora paradoxonnak – a Fincher-filmekről. Mátyást nem a direktor markáns vizuális stílusa érdekli, noha erre is kitér egy rövid fejezetben, hanem a filmek cselekménye, a szereplők motivációi, a felmerülő kulturális kontextusok. Kiindulópontja, és egyben konklúziója, hogy Fincher a fogyasztói kultúra tevékeny részeseként a fogyasztói társadalomnak állít görbe tükröt, emellett pedig leginkább a „személyiség autonómiájának válsága” érdekli. Az a tény, hogy legtöbb filmjében központi motívum a meghasadt tudat és a szubjektum integritásának kérdése, illetőleg látszat és valóság (vö.: szimulakrum) viszonya – miközben ábrázolásmódjának legfőbb jellemzője az irónia –, alkalmassá teszi Fincher életművét arra, hogy az „ezredforduló életérzését, kultúráját, szimbolikus reprezentációját” fejezze ki – legalábbis Mátyás szerint.

Könyvének legszimpatikusabb vonása, hogy mindezen alapfeltevések mellett úgy érvel, hogy az a posztmodern esztétikában kevésbé járatosak számára is követhető. Tekintve, hogy az idézett források között Barthes-tól kezdve Gadameren át Horkheimerig és Adornóig a téma minden kulcsszövege szerepel, a kötet forgatható akár a posztmodern olvasókönyveként is, amely – akár csak a Mátrixot különböző filozófiai iskolák nézőpontjából elemző, magyarul is megjelent kiadvány – a filmek segítségével illusztrálja a mára már kanonizálódott tételeket.

Becsülendő továbbá az is, hogy Mátyás – szemben sok esztétikai-filozófiai indíttatású kötettel – nem sugallja azt, hogy állításai megfellebbezhetetlenek lennének. Mi több, a kívülálló, objektív elemző álszent szerepében sem kíván tetszelegni, rögtön az elején bevallja például, hogy már csak műfajánál fogva sem kedveli a rendező debütáló munkáját (Alien 3), de később is több ízben jelzi, hogy Fincher munkássága iránti affinitása személyes érzelmeken, meggyőződéseken – akár elfogultságokon – (is) alapul.

Vitatható állításait is éppen ezzel legitimálja. Azon ugyanis lehet polemizálni, például a Játsz/ma kapcsán, hogy indokolható-e Baudrillard, Max Weber, Habermas vagy Umberto Eco tételeinek citálása, de azon, hogy mindez egy a sok lehetséges értelmezés közül, aligha. Egyébiránt maga Mátyás is megjegyzi a Benjamin Button elemzése során, hogy a filmben elhangzó „anything is possible” mondatról Feyerabend posztmodern jelszavára („anything goes”) asszociálni „talán önkényes gondolattársítás”. Ezzel viszont, ironikus módon, épp arra a problémára tud – akarva, akaratlanul – reflektálni, amellyel Fincher két kulcsfilmjének, a Hetediknek és a Zodiákusnak a főszereplői is szembesülnek. Ahogy Somerset nyomozó vagy a Zodiákus után kutató karikaturista sem tudhatja biztosan, vezetnek-e valahova, utalnak-e valamire a gyilkos által hagyott jelek, úgy A látszat birodalmának olvasója sem lehet biztos benne, hogy amit jelként, utalásként, nyomként azonosítani vél a szerző, valóban az-e, vagy csupán belelátja, belemagyarázza. Egy valami viszont nyugodtan kijelenthető: könyv és tárgya ennél adekvátabban már aligha viszonyulhatna egymáshoz.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/10 50-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9889