KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/november
• Jovánovics Miklós: Egyenlő szárú háromszög Örökség
• Zsugán István: Világsiker kontra kritikusok Beszélgetés Mászáros Mártával
• N. N.: Mészáros Márta filmjei külföldön
• Koltai Tamás: Gumipofa Haladék
• Ferge Zsuzsa: Iskolapélda-e az Iskolapélda?
• Zoltai Dénes: A „már nem” és a „még nem” között Don Juan
• Ciment Michel: Melodráma és realizmus Losey a Don Juanról
• N. N.: Joseph Losey filmjei
• Molnár Gál Péter: A brechti filmelbeszélő Joseph Losey portréjához
• Szabolcsi Miklós: Interlúdium Zenekari próba
FESZTIVÁL
• Brossard Jean-Pierre: Új természetesség Áramlatok és irányzatok a mai francia filmben
• Molnár Gál Péter: Kultúrhistóriai pikreszk Molière
LÁTTUK MÉG
• Barabás Judit: Revans
• Fekete Ibolya: Lavina
• Tardos János: A varázsló inasa
• Harmat György: Luxusbordély Párizsban
• Loránd Gábor: Istenem, emberek vagyunk!
• Zilahi Judit: Kaliforniai lakosztály
• Józsa György Gábor: A szökött fegyenc
• Szőllősy Judit: Modern Robinson és családja
• Loránd Gábor: Árnyak Dubrovnik felett

• Nemeskürty István: A fogatókönyvírás klasszikusa Bíró Lajos emlékezete
TELEVÍZÓ
• Berkes Erzsébet: Gróf – polgártárs A különc
• Koltai Tamás: A miniszteri autó kereke Doktor Senki
• Csala Károly: A válaszfal döntögetése Riva del Garda: Prix Italia
• Liszkay Tamás: Nemzetközi tévényelv: kulturális eszperantó? DEC '80: Jegyzetek egy televíziós tanácskozásról
• Gambetti Giacomo: A magántévék dzsungelében
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Loius Malle önmagáról
TELEVÍZÓ
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 1.
POSTA
• Veress József: Régi óra lassan jár
• Dominus Péter: A látomás látomása

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Jár a baba, jár

Faragó Vilmos

 

Mostan tévéadásokat képzelek el magamnak.

Kétperces beszámolót például, a tévéhíradóban, Valőr Kristóf festőművész új kiállításáról. A kamera végigpásztázza a képeket, a riporter öt tárgyszerű mondatát halljuk (ez harminc másodperc), aztán előáll a szakértő kritikus, és elmondja hatvan másodperc alatt: miért tetszik (miért nem tetszik) neki Valőr Kristóf tábla-képművészete, s még arra is marad harminc másodperc, hogy demonstrálhassa tetszését (nem tetszését) a legjellemzőbb képen. Háromperces beszámolót is elképzelek, ugyancsak a tévéhíradóban, a most felavatott hídról (középületről). A kamera ismét pásztázgat, a riporter megint tárgyszerű, de aztán nem a szalagátvágás magasztos jelenetét látjuk, hanem a szakértő kritikus demonstratív elemzését: miért funkcionális (diszfunkcionális) az új híd (középület), hogyan illik (nem illik) a városképi környezetbe. És ismét kétperces beszámoló, még mindig a tévéhíradóban, Malőr Benedek új drámájának bemutatójáról. Röpke jelenet a darabból, riporter, mint fent, szakértő kritikus elmondja: ez itten kis jelenet volt, ő már látta az egészet, s mi tagadás, neki tetszett (nem tetszett) Malőr Benedek új drámája, mert szívbemarkolóan valóságos (kiagyaltan művi) összecsapások zajlanak (kényszerednek) benne. Riporter és kritikus természetesen egyazon személy is lehet: kiváló alkalom a tévékritikai módszerváltozatok kialakítására és arra, hogy egyszer a híradó riporterek is úgynevezett televíziós személyiségekké nőjenek (ha netán tehetségesek), mikrofondugdosó automaták helyett – mert érdeklődéssel várt személyiség nincs (sőt érdeklődéssel várt tévéhíradó sincs) vélemény nélkül.

Elképzelek hangverseny-közvetítést is, amelyről tévészemélyiséggé nőtt valaki elmondja: reméli, észrevettem a vonósok mindvégig fegyelmezett összjátékát, a zongorista elkésett belépéseit a második tétel elején, az üstdob ritmuszavarát a fináléban, s tapasztaltam, hogy a dirigens meglehetősen unta a darabot, mely a Mester kevésbé ihletett alkotásai közé tartozik.

És elképzelek filmkritikai adást is, amely végre nemcsak informál, vagy műhelybeszélget, vagy negédeskedik, hanem minősít is, mert megtudom belőle, hogy a mozikba kerülő új filmek közt, mondjuk, akad egy majdnem remekmű, két közepes filmipari termék és három csapnivalóság.

De elképzelek olyan Nyitott könyvadást, amelyben a dramatizált regényrészlet sugárzása után egy vonzó Valaki (műsorvezető, kritikus, esetleg a bemutatott könyv írója) arra figyelmeztet: az isten szerelmére, ne ebből az átabota dramatizálásból ítéljem meg a könyvet, mert a könyv vérbő remekmű (esetleg leheletfinom pasztell, netán átabotább mű-kezdemény) ehhez képest, és a könyv különben is könyv: más a jelrendszere, mint ezé a mozgóképes, ugra-bugra valamié volt.

És elképzelek kemény társadalomkritikai tévériportot, amelynek fölfedezései mindnyáj úrikra tartoznak, ezért fő műsoridőben sugározzák, és nem dugdossák a szemünk elöl, úgynevezett rétegműsorrá előkelősítve (alázva?), éjjeli baglyok számára.

De elképzelek olyan adásokat is, amelyekben szakértő és értelmes néző vegyest áll elénk, hogy elmondja: látott egy tévéjátékot, egy riportot, egy politikai vitaműsort, s neki ezért meg ezért tetszett (nem tetszett), neki ez meg ez a hozzátennivalója (a sokallnivalója), neki ez meg ez jutott az eszébe (neki semmi sem jutott az eszébe, mert a műsor ötlettelen és gondolattalan volt).

Egyszóval: elképzelem a kritikus és önkritikus televíziót.

Nem valami nagy dolgot képzelek, hiszen – annyira, amennyire – minden úgynevezett tömegkommunikációs fórumunk ilyen: kritikus és önkritikus. Nincsen napilap, heti magazin, folyóirat, rádiócsatorna irodalmi-művészeti kritika nélkül, társadalomkritikai riportázs nélkül, és olvasói-hallgatói visszhangozás – vagyis önkritika – nélkül.

Miért csak a televízió ilyen véleménytelen?

Gyermetegség volna úgy hinnem, hogy a televízió azért ilyen, mert „gyáva”. Mert „fenn” valakik nem engedik, hogy másmilyen legyen. Nem hiszem, hogy a televízió „fenti” dorgálástól vagy „kinti” rosszallásoktól fél, hiszen – kritikusai tapasztalhatják – nincs nála toleránsabb, béketűrőbb – és ezért sebezhetetlenebb! – intézmény az országban. Arra gyanakszom, hogy inkább önmagától fél. A televízió óriáscsecsemőként jött a világra, zavartan toporog a közszemlén, amelyre genetikai csodáiként állítódott: kétmillió-ötmillió-nyolcmillió ember nézi! Tudja, hogy sebezhetetlen, de hátha ő fog sebezni? Hátha elég egy kézmozdulat, egy lépés a hurkás óriás-lábakon, és megvan a jóvátehetetlen baj?

Erre gyanakszom, ezért erre alapítom reményemet. Az óriáscsecsemő egyszer csak elindul. És kétmillió-ötmillió-nyolcmillió ember nézi majd szülői büszkeséggel a genetikai csodát: jár a baba, jár.

Mostan tévéadásokat képzelek el magamnak – miért ne képzelhetném el ezt a látványt is?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8071