KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/december
PRO ÉS KONTRA
• Almási Miklós: Mesék az értékválságról Psyché
• Szigethy Gábor: Bódy Gábor Psychéje Psyché
• Császár István: Jegyzet a kritikáról A Psyché ürügyén
ESZMECSERE
• Nemes György: Egy néző dohogása
• Báron György: Védői talárban

• Spiró György: Legyünk őszinték! Pofonok völgye avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni...
• Faragó Vilmos: Vissza a nagymamához Töredék az életről
• Pörös Géza: Kibírják-e az emberi kapcsolatok a rájuk nehezedő terheket? Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Zalán Vince: Radikális „mérsékeltség” Beszélgetés a nicaraguai filmről
• Simor András: Sémák és ellensémák Túlélők
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Mikrofonpróba Gdańsk
• Létay Vera: „Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás” San Sebastian
• Zalán Vince: Mintha Mannheim

• Fáber András: Őrültek-e az őrült nők? Hasonneműek szerelme a filmvásznon
• Kelecsényi László: Bűntudatunk természete A Latinovits-szindróma
LÁTTUK MÉG
• Iván Gábor: A pap, a kurtizán és a magányos hős
• Veress József: A kis postáslány
• Báron György: A naplopó
• Dávid Tibor: A világ rendje és biztonsága
• Loránd Gábor: Az Acélváros titka
• Schéry András: Idegenben
• Schéry András: Hölgyem, Isten áldja!
• Dávid Tibor: Árnyékbokszoló
• Palugyai István: Ékszerrablás fényes nappal
• Józsa György Gábor: Keresztül a Nagy Vízválasztón
TELEVÍZÓ
• Veress József: „Mert be vagyunk zárva...” Kulcskeresők
• Ökrös László: Ami után nem marad nyom Enyhítő körülmény
• Hollós Máté: Bűn és bűnhődés Petrovics Emil operája tévéfilmen
• Morvay Judit: Domaházi hegyek között... A néprajzkutató szemével
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 2.
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Stan és Pan; Jutalomutazás; Papírhold
KÖNYV
• Megyeri Lili: Két svájci filmtükör
• Gellért Gyöngyi: Ötszáz oldal a belga filmről
POSTA
• Tamás Krisztina: Forgatókönyv vagy filmszalag? Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: A másodhegedűs Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Puskás Hungary

Eltörölhetetlen Öcsi

Ardai Zoltán

Almási úgy idézte meg a Puskás-história összes nevezetes mozzanatát, hogy közben sikerült a zavaros zsúfoltságot elkerülnie.

 

Sportban utazva általában gyors a sodrás – tömérdek zátony és oldalvíz közt – az Értől az Óceánig. De a világ legnézettebb sportjában is akadnak ellenpéldák, amelyek szépsége borongósan, mélytüzűen különböződik el. A kelet-flandriai Wilfried Van Moer már a harminchatodikban járt, és vagy tizenöt éve gyúrta az ipart a belga válogatottban, amikor az 1980-as EB-n világszámmá nőtt a játéka, kellős közepén a futballtörténet egyetlen olyan belga csapatfellépésének, amely évek sorára újító mintát adott minden futballország számára – még ha a végső döntőt elvesztette is Belgium: ott már a németek nyertek, természetesen. Van Moer különböző évekbeli szerepléseinek erős az otthoni emlékezete, de a futball-óceáni emlékezetben ez a játékos-alak csupán egyetlen év nyarához kötődően létezik. Nem úgy tehát, mint Johan Cruyff, aki a hollandok ’74-es VB-tündöklése előtt az Ajaxszal háromszor vitte el a klubcsapatok fő összeurópai kupáját, amelyet utóbb főtrénerként is megnyert egyszer, akkor már a Barcelonával. A holland válogatott tagjaként neki is ezüst jutott – szintén a németekkel döntőzve –, pedig az a kivételesen egybeöntött, ugyanakkor egyéniségeket érvényesítő csapat szó szerint mesés együttes volt (Fanyűvő, Hegyhengergető, Világonátallátó…). Kis ország fociválogatottja a teljes értékű VB-k korában kétszer volt ilyen földöntúlian jó: az ötvenes évek első felében a futballjáték természetén módosítani képes magyaroké, és húsz év múltán a hollandoké. Puskás pályafutása – még úgy is, hogy az ’54-es VB-n korán lesérült a magyar csapatkapitány – óceáni nézetben Cruyfféhoz és nem Van Moeréhoz hasonlít inkább: a Real is kellett ahhoz, hogy mindmáig ő legyen a világszerte legismertebb magyar. Maga ez a kérdés viszont – ki a leghíresebb magyar? – éppenséggel itthoni vágású. Itthon homályos képünk van arról az élményről, hogy a külföldet miként nyűgözte le a „Magical Magyars”-társaság. Számunkra – túl annak hangsúlyozásán, hogy akadt egy bizonyos félévtized, amikor „mindenkit megvertünk” (hisz egyszer a németeket is) – annak a furcsaságnak a varázsa a legfontosabb, hogy egy bizonyos, a maga idején páratlan képességű csapatot olyan figurák alkottak, akik a mi televényünk sarjadékai voltak, sosem szűnve meg ennek a jegyeit viselni: Öcsi (vagyis a Sváb) és Cucu Kispestről, Kocka az Üllői-környékről, a Bolond Kaposvárról meg a többiek, a háború utáni zsíroskenyérfaló honi ifjúnemzedék tagjai, nyírt tarkójuk fölött szilaj hajjal, amelyet hátrafésülgetés és ilyen-olyan kencék zaboláztak.

Öcsiből Őrnagy-Öcsi, Őrnagy-Öcsiből pedig Pancho-Öcsi lett – az egy és másban sokkalta érettebb, eltörölhetetlen öcsiségében pedig érzelmesebb Puskás. 2003-ban bekövetkezett halála végképp esedékessé tett egy róla szóló, a Sváb életsorsa tárgyában eddig nem látottan anyaggazdag dokumentumfilmet – vagy egy még inkább ilyen filmsorozatot. A nem egészen kétórás film elkészült, ami nem akadálya annak, hogy – ugyancsak Almási Tamás irányításával – sorozat is készüljön. A Puskás Hungary ilymódon előtanulmánynak tekinthető, amelynek összeszervezésekor sok egymásra torlódó csavaros feladat várt megoldásra. Valamiképp leválasztani Puskás életét az Aranycsapat-tematikáról és persze mégsem választani el attól. A film-egészt tekintve a szintézis felé vonni az óceáni és a helyi-televényi aspektusokat. Tiszteleti filmet készíteni, de ennek során következetesen kizárni a szemforgató fajta elhallgatásokat-elkenéseket. Rátérni a nagy terjedelmű Puskás-história egyaránt nevezetes mozzanatainak mindegyikére, és mégis elkerülni a zavaros zsúfoltságot. Kiegyensúlyozni az akár külön (lucidus) filmeket érdemlő rész-témák garmadát, olykor beérve futólagos, de gondolat- vagy sejtelemébresztő képi-hangi jelzésekkel, és mégsem hagyni vezértéma híján elszürkülni az előadást. Puskás sorsát, mint nagy horderejű élet-körutat, magyar keretű odüsszeiát láttatni, úgy, hogy a ’82-es Surányi-film ide beillesztett részlete – a nagyhasú Pancho-Öcsi első hazatéréséről – máshogyan, új erővel üssön.   

Mindezt Almási nagyjából megoldotta. Más kitűnő munkái után szokatlan, hogy ez a mostani – félidejénél még – a kockázatkerülés mesterművének hat. Valójában azonban nem akármilyen vállalás volt ennyi kényes feladatnak egyszerre nekilátni. A többirányú empátia és – mindahány filmi effektus dolgában is – a mértéktartási képességek olyan próbája, amelyet meredeknek is mondhatunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/05 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9771