KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/február
• Csala Károly: Életfogytiglani házépítő Köszönöm, megvagyunk
• Kardos István: Hasonlatok nélkül A Köszönöm, megvagyunk forgatókönyvírójának jegyzetfüzetéből
• Bikácsy Gergely: Ízeveszett történetek Boldogtalan kalap
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (1.)
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
VITA
• Szále László: A filmek „könyvtárai” Vita a filmklubok és a társadalmi forgalmazás gondjairól

• Hegedűs Zoltán: A téboly kódrendszere Woyzeck
• Palugyai István: A Horizont látóhatára Tévé-mozi és rövidfilm-mozi
• Bikácsy Gergely: „A nulla alól újrakezdeni” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Xantus Judit: „Gondoljunk inkább képekre” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Csala Károly: Szerelmi történetek Új bolgár filmek
FESZTIVÁL
• Fehéri Tamás: Filmesek a barikádokon Lipcse
• Zilahi Judit: Futball és más játékok Osztrák filmnapok
• Zsugán István: Éjféli mozik Figuira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Sólyom András: S.O.S. Concorde
• Hegedűs Tibor: A papa mozija
• Dániel Ferenc: A halál magnószalagon érkezik
• Csala Károly: Férj és feleség
• Boross László: Pugacsov
• A. Kovács Miklós: Talán jövőre
• Iván Gábor: Sem veled, sem nélküled
• Barabás Judit: Vágta
• Báron György: Robotokkal a Szaturnusz körül
• Bende Monika: Nemzeti vadászat

• Reményi József Tamás: Láttuk a Beatles-t Lennonék a filmvásznon
TELEVÍZÓ
• Nemes Nagy Ágnes: Sándor Mátyás kapitány
• Lukácsy Sándor: Korunk hőse pizsamában Hínár
• Veress József: „Úgy szép a magyar, ha részeg” Némafilm
• Eszéki Erzsébet: Téves feltevések a tévés kor gyermekéről
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: VIII. Henrik magánélete
• Karcsai Kulcsár István: A vád tanúja
• Karcsai Kulcsár István: A legyek ura
KÖNYV
• Hegedűs Tibor: Kismonográfia Grigorij Csuhrajról
• Eszéki Erzsébet: Mítosz helyett történelem a vásznon
• Schéry András: Gaál István: Emlékezet és lelkiismeret
POSTA
• Tamás Krisztina: Lancelot lovag Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A pogány madonna

Magyarra fordította...

Zalán Vince

 

Gyanítom, hogy a krimi (film, könyv) közkedveltségének egyik – ha nem is legmeghatározóbb – oka, hogy bonyolult dolgokat tesz számunkra világossá, érthetővé; másképpen szólva: egy olyan folyamat részesévé avat bennünket, amelynek az a fő jellemzője, hogy általa fölfedezzük és megismerjük egy addigelé ismeretlen dolog (bűntény) lényegét. Az „eset” és a „nyomozás” lehet száz- meg százféle, ám ahogyan az ismeretlen ismertté lesz, annak egyértelműen, logikailag követhető módon kell történnie. Mert, megkockáztatom: a krimiben a megismerési folyamat fontosabb annál, hogy mit is ismerünk meg tulajdonképpen.

Világos? Érthető? Egyértelmű? Jól tudom, hogy milyen relatív lehet e szavak jelentése: mert kinek a számára világos, érthető, satöbbi? Elárulhatom: az első időkben feléje se tudtam nézni a világhírűnek mondott Kojaknak. Az ok igen egyszerű: a magam hazai agya ahhoz szokott, hogy ha országos hálózatú takarékpénztárunk egyik fiókjában bármilyen kis címletű pénzemet elhelyezem, azt csakis ott válthatom vissza, (és sehol máshol) – a Kojakban viszont olyan értékpapírok után folyt a gyorsvonat-iramú hajsza, amelyek értékéről, szerepéről és fontosságáról fogalmam sem volt, s ilymódon a különböző értékpapírokkal történő manipulációk és tranzakciók is teljességgel érthetetlenek maradtak számomra. S tudom, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló élménye – kivált filmekkel – másoknak is volt. Ezért is vagyok, talán szentségtörő módon, hajlamos azt gondolni, hogy a „leginternacionalisabb” műfajok egyike, a krimi, sokkal, de sokkal inkább időhöz és térhez kötött, mint ahogyan az általában a mindennapi tudatunkban él. Éppen ezért az a mű, amelyet elsőosztályú kriminek tekintenek az Egyesült Államokban, az nem biztos, hogy idehaza is annak számít; és fordítva: amit Magyarországon elsőosztályú kriminek tekintenek, az nem... De álljunk csak meg! Magyar krimi? Méghozzá filmen? Nos, valljuk be, klasszikus értelemben vett, jó minőségű magyar krimi filmvásznon-tévéképernyőn – nincs. Akkor mi van? Fordítás!

Filmgyártásunk Kojakot már lefordította magyarra. S most íme megszületett a Piedone-filmek első magyar fordítása: A Pogány Madonna. Tegyük gyorsan hozzá: ez utóbbi nemigen emlegethető egy napon a másikkal – annyival jobb ugyanis. A fordítás persze fordítás: A Pogány Madonnában is találkozhatunk az ismert figurákkal: a hatalmas termetű s gyermekien jószívű szuper-hőssel, a furfangos kisfiúval, s találkozhatunk pörölyös ökölcsapásokkal, vad üldözésekkel szárazföldön, vízen s levegőben...

Természetesen nem ezek – szükségképpen a hazai anyagi-technikai viszonyokra redukált – visszaidézése adja a film színvonalát, hanem az átültetés „sajátosan magyar” fordulatai. Vagyis az, ahogyan a szerzők a Pogány Madonna eltűnésének és leleplezésének jól felépített történetébe beleszövik a helyismeretnek, a gyakorlati érzéknek és az életidegenségnek, a személyes bátorságnak és, a gyámoltalan félénkségnek. a könnyed szabadosságnak és a hivatali előírások rigorózus betartásának – kissé általánosabban és rövidebben szólva: a tehetségnek és a tehetségtelenségnek – váltakozó sikerű küzdelmeit. A mi balatoni szupernyomozónk ugyanis valóban szuper: úgy bánik el ellenfeleivel, mintha aprófát hasogatna, vitézül lovagol meg gépkocsit, vitorlást, motorcsónakot, észjárása fürge és határozott. Ám egy dologgal szemben tehetetlen: ha tehetségét nem ismerik el (jelesül épp hivatali főnöke), hanem csak „elnézik” neki kivételes adottságait és képességeit. Ilyenkor büszkén hagyja, hogy lelkét elöntse a szentimentalizmus, konzervsört kortyolgat, s sértődötten félreáll. Persze (kényszerből) ismét segítségét kérik. S a szupernyomozó ismét nekirugaszkodik: jön, lát, győz. Majd megint megpróbálják mellőzni, ő megint megsértődik, majd megint segítségét kérik... és ez így megy, miközben lopják-viszik a Pogány Madonnát. Ez a „mellékes” konfliktus ad egy kis „magyaros fordulatot”, hazai ízt a filmnek. Épp annyit, amennyi elég ahhoz, hogy ne legyen balatonmelléki fiók-Piedone.

De értelmetlen dolog volna túlzott jelentőséget tulajdonítani a Bujtor István és Kern András által Játszott nyomozók acsarkodásainak, s a társadalmi drámákra jellemző szociális érzékenységet, avagy a pszichológiai ábrázolás árnyaltságét számon kérni A Pogány Madonnán. A film egyszerűen „csak” szeretne értelmesen szórakoztatná. Azt is mértéktartással: nem akar Hollywoodot láttatni ott, ahol hungarocellből vannak a bejárati ajtók. A hazai lehetőségekre épít, azokat viszont maximálisan kihasználja. Minden valószínűség szerint a többé-kevésbé következetes arányérzék az, amely A Pogány Madonnát a hasonló típusú hazai alkotásoktól megkülönbözteti. Nem akarja elhitetni nézőivel, hogy a Balaton nagyobb, szebb és veszélyesebb, mint az Atlanti-óceán, de azon van, hogy megmutassa a magyar tenger szépségét; nem akarja azt a benyomást kelteni, hogy a Balaton-parton folyó autós üldözés nagyszerűbb és veszettebb, mint a metróval versenyre kelő amerikai gépkocsik száguldása, de arra vigyáz, nehogy egyfajta kisközségi rallye-ban legyen részünk. A rendezés jól egyensúlyoz a krimikészítés világ-mintái és hazai feltételei között, fogalmazásmódja sikerrel kerüli el a (mindenáron való) látványosságot és az (állandó) feszültségkeltés csábításait.

Tudjuk, a film funkciója lehet a szórakoztatás is. A Pogány Madonna, Mészáros Gyula rendezése jó, biztoskezű munka. A készítőknek nincs miért szégyenkezniük.

A szupernyomozót Bujtor István alakítja, legtehetségesebb filmszínészeink egyike. Ebben a filmben azonban színészi tehetségéből látunk a legkevesebbet, annál többet akrobatikus képességeiből, nagyszerű vitorlázásaiból. Ami viszont jóleső meglepetés, az az, hogy az ő ötletéből írt forgatókönyv – amit Mészáros Gyulával készített közösen –, fordulatos, anélkül, hogy erőszakolt lenne, izgalmas, anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is hihetetlenné válna, jól tagolt, anélkül, hogy unalomba süllyedne. A dialógusok jók, néha kifejezetten szellemesek. (Ezért is olyan kirívóan bántok az „aktualizálások”; például a dájcs markról.) A tehetséggel megírt krimi után, Bujtor István egyszer talán előáll a tehetség „krimijének” forgatókönyvével.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/05 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7445