KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/március
• Zoltai Dénes: A bartóki ihletés Motívumok, témák, modell
• Gombár József: A magyar filmforgalmazás egy évtizede és távlatai
• Létay Vera: Nem minden remekmű elsőfilm Ballagás
• Lázár István: Éljen a budapesti Yard A svéd, akinek nyoma veszett
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (2.)

• Elbert János: Pókláb erdő lovasai A véres trón
• Takács Ferenc: Érosz és Sátán Canterbury mesék
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
• Boros István: A rózsaszínű Párduc esete
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Hámori András: Amerikai századforduló Londoni beszélgetés Miloš Formannal
LÁTTUK MÉG
• Ambrus Katalin: Tigriscsapáson
• Grawátsch Péter: Tévúton
• Kemény György: Münchhausen báró csodálatos kalandjai
• Kovács András Bálint: Ess, eső, ess!
• Schéry András: A macska rejtélyes halála
• Bende Monika: Rally
• Róna-Tas Ákos: Menedékhely
• Csala Károly: Minden rendben
• Loránd Gábor: Trófea
TELEVÍZÓ
• Fekete Sándor: A Szabadság tér Petőfije
• Veress József: Köszönöm, rosszul vagyunk Védtelen utazók
• Pánczél György: Színész-vallomások Tíz dráma –hatvan percben
• Simor András: Kordokumentum
• Nógrádi Gábor: Képmagnósok, figyelem!
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Az Ambersonok tündöklése
• Karcsai Kulcsár István: Van, aki forrón szereti
KÖNYV
• Nemeskürty István: Tóbiás Áron: Korda Sándor
• Gellért Gyöngyi: A film Fekete-Afrikában
POSTA
• Gummer Jenő: Januári szám Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nemzedéki vallomás Kósa ferenc filmjéről

A gyengék ereje

Ágh Attila

 

„Múltunk össze van torlódva

s mint szorongó kivándorlóra,

ránk is úgy vár az új világ.”

 

(József Attila: Hazám)

 

Igazi művész csak elhivatott ember lehet, aki József Attilával vallja, hogy „Világizzása hőmérsékletem”, s a nemzeti sorskérdésekkel szembenézve a széttört konszenzus helyébe új nemzeti konszenzust képes sugallni. Kósa Ferenc filmje, A másik ember művészi elhivatottság és nemzeti-népi elkötelezettség ilyen krédója és egyben magának az elhivatott embernek, a kétrészes film kétszeres főhősének apoteózisa. A lezáratlanul bennünk kavargó múlt és a szorongva várt jövő új világában csak saját múltunkba, történelmünkbe kapaszkodhatunk a nagy bizonytalanságok idején, meg kell találnunk a történelmileg kialakult nemzeti közös nevezőt ahhoz, hogy a nemzeti megmaradás, netán felemelkedés útján elindulhassunk – ezt üzeni Kósa filmje.

Én, Bojtár Antal...

A történelem a személyes életutak sokaságából fonódik össze, mindnyájan szereplői vagyunk, de egyesekben izzik, másokban csak pislákol a történelem lángja. Bojtár Antal, az apa és a fia a világizzás lángját hordozzák magukban, s ezért generációkat képviselnek, sőt a nemzeti sorsot hordozzák.

Jól megtalált hősök, nemzedékeik képviselői, akik mégsem elvont alakok, hanem bennünk élnek, közöttünk járnak, vagy éppen emlékezetünkben lakoznak. Én vagyok ifjú Bojtár Antal, aki ezeket a sorokat írom, s idősebb Bojtár Antal nekem is az apám. Nem tudok és nem is akarok személyes sorsuktól elszakadni, hiszen az én nemzedékem tanúvallomása ez a film, a nálam pusztán néhány évvel idősebb Kósa Ferenc „filozófiai önéletrajza”, felelősségteljes történelmi látomása.

Kósa filmje azonban nem enged bennünket sem belefeledkezni a konkrét történések zárt világába, pedig mi tényleg szívszorongva vártuk vissza apánkat a frontról, és valóban filozófia-történelem szakosok voltunk a Bölcsészkaron, több személyes közünk a két Bojtár Antalhoz már nem is lehetne. De a film sodrása olyan erős, hogy nem hagy bennünket megállni a történelem és a politika két nagy fejezetének, 1944-nek és 1956-nak személyes közvetlenségénél, olcsó kis általánosításoknál vagy politizálgatásoknál, az „én így láttam” lapos partikularitásánál. Megmutatja a művészet igazi hatalmát, ellenállhatatlanul sodor és ragad magával tovább, a mélyebb értelmezés, a teljes világkép, a történelmünkkel való mély, emberi szembenézés felé. Üldözöttek vagyunk a saját történelmünkben, de Kósa Ferenc nem enged minket, úgymond az üldözöttek ősi logikája szerint, a „legközelebbi erdőbe” menekülni és önmagunk elől is elrejtőzni. Szembesít bennünket a magyar sorstragédia összes kérdéseivel, az ölni és megöletni, a vesztesek és győztesek igazsága, a szocializmus és demokrácia dilemmáival, ránkkényszerített ellentéteivel, amelyben nem választani kell, hanem elutasítani az egész eddigi kényszerpályát.

Ifjabb Bojtár Antal nemcsak átéli, meg is vitatja velünk ezt a körülöttünk kavargó világot, a közép-európai abszurditást, amely számunkra élő, mindennapi realitás. Sorsa az egyik választ példázza, barátaié pedig a benne lakó másik emberét, akivel ő voltaképp egy személy. A film értelme, üzenete nem a csőlátásban feltáruló abszolút igazság, hanem a mások megértésében rejlő sokoldalú, többértelmű igazság. Bojtár Antal sorsa annyiban is súlyosabb és sokatmondóbb azonban a többiekénél, hogy az egész történelmünk nyitott, fájó sebét képviseli, a temetve és temetetlen holtakat. Azt jelképezi, hogy míg nem adunk számot magunknak tiszta beszéddel a múltról, addig nem is nézhetünk szembe magunkkal igazán, mert a tükörben úgy jelenünk meg, mint nagyapjának arca: egy nagy, tragikus törés éles körvonalaival.

 

 

Pokoljárás

 

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni... Talán az is nemzedéki élmény, hogy József Attilában mondom el Kósa Ferenc filmjét. De ezt is a film tette velem, képsorai József Attila verssorait idézték fel bennem, sőt, mi több, tanulmányait Marxról, Hegelről és a másik emberről. Remélem, mások is így lesznek vele, hiszen a másik emberrel való kommunikálás, a másik ember megszólítása fő eszközének a filmben azt érzem, hogy előhívja belőlünk a magyar nemzeti kultúra közös nyelvét, a magyar klasszikus költészet színe-javát. Elkezdenek a film képsorai peregni, s ettől kezdve a költészet képi világába érkezünk, „minden emberi mű /értelme ezért zúg mibennünk/ mint a mélyhegedű.” Bennem a „vér és arany” adys világában pergett le a II. világháború magyar tragédiája, radnótis hangulatokkal, s még mielőtt a második részben felhangzott volna a filmben is a Himnusz és a Szózat sokszólamú orgonája, már 1944 sorsfordító világa is csak soraikban volt és maradt összegezhető számomra, a „megfogyva bár, de törve nem” s a „bújt az üldözött és felé kard nyúlt barlangjába” történelmi víziójában.

A klasszikus költészet nyelve és gondolatvilága lényegi mozzanat Kósa filmjében. Erről a Himnusz eléneklésének egy jellegzetes mozzanata is tanúskodik 1956 októberének felidézésében, amikor a Himnuszt énekelve mindenki megáll a nemzetnek való tiszteletadás pillanataiban, s szünetel a harc és a konfrontáció, így állít meg bennünket maga a film is, amikor pokoljárásra invitál, katarzist, megújulást kínálva a magyar sorstragédiák bemutatásával és a közös nemzeti múltra emlékeztet a mai napok maghasonlottságában. A klasszikus költészet és legfőbb mondandója, a haza és haladás, a nemzeti megmaradás és felemelkedés az a közös nyelv, amely minden nemzedékben a dialógus kiindulópontja lehet: nemzeti politikai kultúránk „génjei” ezek, amelyeket mindnyájan öröklünk és hívó szavának engedelmeskedünk.A kontraszt a magyarság közös sorsa és a percemberkék dáridója között a filmben persze óriási. Tombol az erőszak, az értelmetlenségig felfokozott kegyetlenkedés, a tehetetlen indulatokba és a rossz tagadások világába való belekergetés. A „lángoktól ölelt kicsiny ország” a nemzet megosztottságának és a lebírhatatlan külső erők ránknehezedésének állandó történelmi színpada. Nincs és nem is lehet könnyű megoldás, a film nem is kínál ilyet, akkor sem, ha ezerszer is a konszenzust, a megbékélést keresi a nagy nemzeti tragédiák idején. A Himnuszt énekelve nem mehetünk végig a múltunk aknamezőin vesztesek, halottak és feltámadt gyűlölködések nélkül. A konszenzust megtalálni sokkal nehezebb, de az út csak a magunkkal való történelmi szembenézésen keresztül vezet. Ám a vágóhídra terelt kis nemzetek és a kis emberek, az ölni vagy öletni logikájában beszorított emberi sorsok 1944-es látomása maga is túlmutat a magyarság megmaradásának közvetlenül szorongató kérdéskörén, abban az irányban, hogy lehet-e a magyar sorsban a többi kis népekével valami közöset találni, így lesz a magyarból emberi sorstragédia, az ökölbe szorítottból kinyújtott kéz a másik ember felé.

 

 

A másik ember filozófiája

 

Kósa Ferenc filmje nem lehetne igazán a filmes nemzeti eposz nagy kísérlete avagy két nemzedék történelmi ihletésű balladája sem, ha nem lenne egyúttal a másik ember filozófiája is, hiszen ez Kósa válasza a történelemre: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés” József Attila-i logikája szerint. Amíg csak azt látjuk, hogy a másik ember és a másik nép velünk szemben van mint ellenség, addig ellenállhatatlanul fölülkerekedik az ölni – vagy – öletni mentalitása, amelyet isősebb és ifjabb Bojtár Antal elutasít. Addig nem tudjuk rendezni közös dolgainkat sem, míg nem ébredünk rá, hogy a másik ember és a másik nép is bennünk van, a közös sorsban, s hogy a közös konfliktus legalább annyira összeköt, mint szétválaszt bennünket.

Kósa-évtizedek óta keresi ezt a másik embert. A lehetőségekkel terhes, eltékozolt hatvanas évek öröksége ez. Mi, akik az ötvenes és hatvanas évek fordulóján eszméltünk a világra, mindnyájan filozófusok vagyunk. Ugyanazt olvastuk, ugyanazon tépelődtünk és a vitatkoztunk egymással: Kafka és a fiatal Marx felfedezése, az 1968-as reformok magyar reményei és nyugati diákmozgalmai. Keltető, tavaszias időszak volt ez, csalóka és csodálatos a visszatérő fagyos tél előtt, amit se elfelejteni, se folytatni nem lehetett. Hegel sorai jártak a fejünkben az ember(iség) kiképződéséről saját történelmében, a fiatal Marx antropológiája hozott lázba bennünket az embernek a másik ember iránti szükségletéről, s Lukácsot hallgattuk, amint a marxizmus reneszánszáról beszélt. A másik emberről szóló hosszú hallgatást most Kósa törte meg, s olyan jó volna tudni, hogy mit jelent ez a mai huszonéveseknek, hiszen végül is nekik szól ez az üzenet a tegnapi fiatalok próbatételéről és mai keserűségéről.

Ma is gyakran felteszem magamnak a kérdést, de ha kikerülném, mások is nekem szegezik: miért írtunk és miért nem írtunk filozófiát? A kor szellemi kvintesszenciáját, feltáruló lényegét megragadni csak szerencsés pillanatokban lehet. De ahol a filozófus elnémul, a művész ékesen szóló lehet, mondandója mélyebbről jön és nagyobb az eszköztára, mint az értekező próza. A filozófia határainak kitágítása a népélet és a nemzeti múlt szókincse felé – ez Kósa filmjének mélyebb tanulsága, amely a másik ember történelmi eseményjátékát filozófiává emeli és nemesíti. Arcokban és öltözetekben, mint a hallgatásukban is beszédes arcokon és megjelenésükben, hagyományaikat hordozó alakokban, a puszták népében vagy az egyetemi ifjúságban, éles összecsapásokban és mély hallgatásokban filozófiai tézisek fogalmazódnak meg.

De ezek a tézisek nem a filozófusok értelmezésére várnak, hanem az átlagos nézőt szólítják meg, a filozófus kortárs csak nyugtázza eredetüket, távolra kanyargó előzményeiket a másik ember buddhista belátásáig, az erőszakmentesség modern apostolaiig Gandhi és Martin Luther King személyében, s onnan tovább napjainkig, át az új emberi viselkedésnek a horizonton feltűnő kontinenséig. A film legkeményebb kérdése azonban az, hogy vállalhatjuk-e a legszebb és legbecsületesebb naiv utópiánkat? A Bojtár Antalok igazsága nemes és emelkedett, de veszélyes is. A realitás a mindenkori győztesek igazságán alapul, akik fáradhatatlanul újraírták a történelmet, mint a hozzájuk vezető történetet. A vesztesek igazsága csak a szélben kavargó por és hamu, az országok győztesei határokat szabnak, a népek győztesei akasztanak, s kevesen vagyunk már magyarnak megmaradva ahhoz, hogy az erőszak logikáját elutasítva, örök vesztesek legyünk. A másik emberek, barátok és hitestársak ellenérvei ezek, s az érvek és ellenérvek csatájában nagyon nehéz ítélkeznünk. Talán nem is ez a dolgunk, de azt nem feledhetjük, hogy a Bojtár Antalok vállalták és saját sorsukként élték meg elveiket és érveiket.

De győzhet-e a gyengék ereje? S ha győzhet, amint reméljük, még megérjük-e? Messze még ez a jövő, az egyéni életek és az emberi történelem perspektívájában, így válaszol maga a film a saját nyugtalanító kérdéseire. Egy kis nép történetében gyakori az a dilemma, hogy az erőszak vállalása is, elutasítása is, egyaránt eleve kudarcra van ítélve, s a cselekvés bátorságát eltorzítja a kényszerpályák és zsákutcás megoldások előre meghatározott egyirányúsága. A film mégsem az így is, úgy is kudarcának tehetetlenségét sugallja, hanem a megmaradás eszméjét ábrázolja, s a vesztesek igazságának bemutatása maga is a gyengék erejének bizonyítéka. Az a legszegényebb, aki nem a kenyerét, hanem nemzeti történelmét és kultúráját veszíti el, s az az igazán erős, aki a kis népek és nemzetiségek megpróbáltatása idején is megőrzi önmagát. Nagy szavak ezek, de a történelmi sorsfordulók idején nem lehet kis szavakkal beérni. Mindnyájunknak történelemből és filozófiából kell vizsgáznunk és Kósa filmje ezen a vizsgán való helytállásra készít fel bennünket. Csak a szigorú történelmi önvizsgálat teremthet: el a múltunkban kísértő temetetlen holtakat, le-zárulatlan problémákat, eltagadott szégyeneket és hozhatja felszínre a vállalható történelmet, mint az új nemzeti konszenzus alapját.

Inkább személyes vallomás és tanúságtevés ez az írás, mint igazi „filozófiai” és „történelmi” elemzés, de a film is erre inspirál, személyesen szólít meg bennünket, s az értékelő számvetés úgyis csak töredékét tudja megragadni a film gazdag eszmevilágának. Talán azt a gondolatot hagyja velünk a legerősebben és legmélyebben, megint csak József Attilával szólva, hogy a szívünkben és eszünkben kavargó történelem a múltnak még és már adósa „szelíd jövővel – mai magyarok!”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/06 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5000