KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/április
• Létay Vera: A margón kívül vagy belül Cserepek
• Csala Károly: Tasszili tenyérnyom Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Bikácsy Gergely: A légnadrág Ripacsok
FILMSZEMLE
• Ciment Michel: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Gambetti Giacomo: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Robinson David: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Rubanova Irina: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• N. N.: XIII. Magyar Játékfilmszemle – díjak és díjazottak

• Kardos Ferenc: Filmek, mozik, nézők – a filmrendező szemszögéből
• Gambetti Giacomo: Egy „kívülálló” rendező Giuseppe Ferrara portréjához
• Zsolt Róbert: Rallye, Formula I., Formula II. Autóversenyzők
• Galsai Pongrác: Jogi „love story” Kramer kontra Kramer
• Matos Lajos: Mozi az ördög tornyánál Harmadik típusú találkozások
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Trambulin a világsikerhez Nyugat-Berlin
WILDER
• Ciment Michel: „Ne untasd felebarátodat!” Beszélgetés Billy Wilderrel
• Wilder Billy: Billy Wilder zsebszótárából
• N. N.: Billy Wilder
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)

• Molnár Gál Péter: A félévszázados siheder Jegyzetek James Deanről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Hófehér és Rózsapiros
• Béresi Csilla: A repülés megszállottjai
• Dániel Ferenc: Ellopták Jupiter fenekét
• Szalai Anna: Péntek nem ünnep
• Dániel Ferenc: Az emberevő medve
• Sneé Péter: A bestia
• Oravecz Imre: Szárnyalás
• Iván Gábor: Az égő Barcelona
• Sólyom András: Piedone Egyiptomban
• Róna-Tas Ákos: A fekete kutya
• Loránd Gábor: Skorpió
• Palugyai István: Jobb félni, mint ...
• Báron György: Egy holland Jáva szigetén
TELEVÍZÓ
• Kerényi Mária: Hol a színpad: kint-e vagy bent...? A kékszakállú herceg vára
• Veress József: Igazság és Hamisság Közjáték Vichyben; Viadal
• Mészáros Tamás: Ismeri ön Horvátékat? Csáth Géza drámája
• Koltai Ágnes: A képernyő nem türelmes Beszélgetés Érdi Sándorral, a Stúdió főszerkesztőjével

• A szerkesztőség : Filmkritika-pályázatunk eredménye
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Angyalok földje
• Karcsai Kulcsár István: A kétéltű ember
• Karcsai Kulcsár István: Ötcentes mozi
KÖNYV
• Schéry András: A „bénító szintézis” ellen
• Csala Károly: Filmévkönyv, 1979
• Karsai Lucia: Laura Betti önéletrajzi regényéről
POSTA
• Zalán Vince: Lajta Andor

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ken Loach

Szabad világ, Barátom Eric

Egy szelíd szabadságharcos

Takács Ferenc

A Loach-formula ma is működik: hétköznapi történetek, amatőr szereplők, realista stílus, hajthatatlan szolidaritás.

Ken Loachra második nagyjátékfilmje, a kerek negyven évvel ezelőtt bemutatott Kes (1969) nyomán figyelt fel először az angol közönség és kritika. Nálunk is evvel mutatkozott be a rendező, tisztes sikerrel.

Ma már Ken Loach a mozi „nagy öregjeinek” egyike, napjaink filmművészetének egyik kulcsfigurája, sokak mestere és példaképe. Egy ideje valóságos alkotói reneszánszának vagyunk tanúi: 1990-től lényegében minden évben új filmmel jelentkezett, rangos díjakat nyert (a Felkavar a szél 2006-ban az Arany Pálmát vitte el Cannes-ban), és a szélesebb közönség körében is sikert aratott újabb keletű munkáival. Most két legfrissebb filmje, a Szabad világ (2008) és a Barátom Eric (2009) különösen jó alkalommal szolgál arra, hogy egy pillantást vessünk az idén hetvenhárom éves rendező mai világára, a „kései” Loachra, s mérlegre tegyük, mennyit változott, és működik-e még a rendező negyven évvel ezelőtt szabadalmazott formulája, az a képlet, amely első érett filmjeinek, a Kesnek és a Családi életnek (1971) adta meg összetéveszthetetlen újdonságát.

Ehhez persze nem árt felleltározni, hogy miből is tevődött össze a Loach-formula. Volt egyrészt a Free Cinema öröksége, Richardson, Reisz, Anderson, Schlesinger akkoriban már erősen elülőben lévő „új hullámának” néhány tanulsága: szociális realizmus, „a másik nemzet”, a közép- és észak-angliai iparvárosok életének felidézése, a munkásosztály tematikus és nyelvi emancipációja, s mindehhez tudatos, vagy legalábbis érzelmi elkötelezettség, kritikus, baloldali állásfoglalás. Ehhez járult egy sajátosan „életes” filmkészítői módszer: Loach – a cinema direct programjával rokon módon – kezdettől a moziközönség számára ismeretlen színészekkel, olykor fél- vagy egészen amatőrökkel dolgozik, olyan szereplőkkel, akiknek társadalmi háttere és egyéni élettapasztalata hasonló az általa elképzelt filmbeli figuráéhoz. Filmjei „megírt” filmek, a szorosabb értelemben vett rögtönzés csupán kevés teret kap bennük, viszont a szereplőkkel közösen kialakított helyzetek és párbeszédek mindig életszerűek és a totális spontaneitás illúzióját keltik. Szereplőit gyakran hozza pszichológiailag reális „élethelyzetekbe” a kamera előtt, például nem közli velük, hogy a jelenet többi szereplője hogyan fog viselkedni vagy mit fog csinálni a felveendő jelenetben, így a szereplők, mondhatni, kénytelenek őszintén és spontán módon reagálni, azaz megélni és nem csupán játszani a szerepüket. Harmadik elemként társult ehhez a két összetevőhöz valami nehezen leírható jelleg, amely filmjei elbeszélésmódjával kapcsolatos. Legjobb filmjeinek története mindig afféle „kis történet”, első látásra szinte az érdektelenségig ismerős a maga esetleges, laza, „szerkezettelen” módján lepergő, egyszerű és mindennapi história, mely az élet henye tempójában csörgedezik, ahelyett, hogy a filmdramaturgia művi kívánalmainak – feszültségnek, ritmusnak és hasonlóknak – engedelmeskednék.

Ez az emberi jelentőség politikai kérdés is. Loach filmjei ritkán szólnak hozzá közvetlen formában a politikához, de – változó súllyal ugyan, viszont többnyire politikai-társadalmi aktualitásokhoz kapcsolódva – mindig hírt ad bennük magáról a rendező zsigeri politikai-hatalmi látomása a társadalomról, amely személytelen és közönyös gépezetként manipulálja, zúzza tönkre és akadályozza meg eredendő szabadsága kibontakoztatásában a társadalmi ranglétra legalsó fokára szorult, kiszolgáltatott és elnyomott egyént. Azt az egyént, akinek a szabadságáért a Loach-filmek a maguk szelíd, ám következetes módján mindig is szót emeltek.

Így volt ez negyven évvel ezelőtti filmjeiben, és így van a legújabbakban is. A korábbi Loach-filmekhez hasonlóan a tavalyelőtt bemutatott Szabad világnak is megvan a maga napi társadalmi-politikai aktualitáson alapuló publicisztikai vetülete: a történet hátterét a bevándorlási probléma adja, a jobb életre vágyó, az elnyomás és a nyomor elől Nagy-Britanniába menekülő és ott – akár legálisan, akár illegálisan, azaz „feketén” ­– munkát vállalni próbáló „migránsok”, akiknek hadát az utóbbi években a kelet-közép-európai munkakeresők tömege duzzasztotta áradattá. A film nyitójelenetének Katowice a helyszíne: egy angol közvetítőcég éppen lengyel munkaerőt toboroz az angliai munkaerőpiacra. (Lengyelországból, elsősorban a lerobbant dél-lengyelországi ipari körzetből az utóbbi években legalább félmillió ember költözött át Nyugat-Európába, közülük több százezren Angliában és Írországban kezdtek új életet.)

A jelentkezők meghallgatását Angie végzi, harmincas éveiben járó, rámenős és belevaló teremtés. Munkája nem tart sokáig, mikor visszatér Londonba, cége megszabadul tőle. Nem sokáig szomorkodik, úgy határoz, hogy barátnőjével, Rosie-val kettesben létrehozzák a maguk saját munkaközvetítő cégét. Rosie honlapot készít, Angie motorbiciklin száguldozik körbe-körbe, gyárakban munkaadókat keres, kocsmákban munkavállalókat toboroz. Az üzlet beindul, Angie, aki eddig a gépezet kiszolgáltatott áldozata volt, most végre szabad ember, a maga ura, sorsának alakítója.

Ám hamarosan elkapja a gépszíj. A legális munkakeresők után az illegálisan Angliában tartózkodók következnek, s velük a csalás, vesztegetés, hamis útlevelek beszerzése, végül a lelkiismeretlen manipuláció, a bevándorlók kiszolgáltatott helyzetével való gátlástalan visszaélés a még nagyobb haszon reményében. Aknák kezdenek robbanni körülötte: fia, akit egyedül nevel (pontosabban nem nevel, mert kiadta megőrzésre a szüleinek), súlyos verekedésbe keveredik az iskolában, apja, idős szervezett munkás, undorral elfordul a lányától, aki mélyen a kötelező szakszervezeti minimálbér alatt fizetett szerencsétlenekkel folytat emberkereskedelmet. Munkaadó-kuncsaftjai is vízben hagyják: egyikük lehúzza a redőnyt és eltűnik, mielőtt kifizetné az Angie által kiközvetített lengyel munkások több havi bértartozását.

Angie azt hitte, megszabadult, de most be kell látnia, hogy csupán az egyik rabságot, az áldozatét cserélte be a másikéra, annak a rabságára, akit nem ereszt a maga teremtette elnyomó és kizsákmányoló gépezet. Ám a helyzetén már nem tud változtatni. A film zárójelenete Ukrajnában játszódik, Angie – immár szabad és önálló cégtulajdonosként – munkaerőt toboroz. Rezzenetlen arccal teszi zsebre a munkát kereső ukránoktól kapott kenőpénzt. Szüksége van rá, mert londoni lengyel kuncsaftjai megfenyegették: ha nem fizeti ki elcsalt bérüket, végeznek a fiával.

Azaz a Szabad világ valójában a rabság világa, angolnak, lengyelnek, ukránnak egyaránt. Loach társadalomkritikai indulata és erkölcsi hajthatatlansága ebben a mi közös szép új világunkban is a régi. A formula is régi fényében ragyog: Angie szerepében az eddig sehol sem volt Kierston Wareing éli önmagát, s a többiek, angolok, írek, lengyelek, irániak is nagyszerűen játsszák el saját magukat. A kis történetből viszont nagy – vagy nagyobbacska –történet lett, s ezúttal kiszámítottabb, megcsináltabb, „filmszerűbb” minden, mint a klasszikus Loach-filmekben. Műfajilag kevertebb, ezért talán kompromisszumosabb is a film: szerelmi románc (Angie viszonya Karollal, a jóképű lengyel munkással) és krimi (az Angie fiát túszul ejtő álarcos lengyelek zsaroló akciója) élénkíti – és tegyük hozzá: teszi eladhatóbbá – a Szabad világot.

Duplán igaz ugyanez a 2009-es Barátom Ericre. Kedves, szívhezszóló, őszinte és emberi munka – közben meg igencsak zavarba ejti a Ken Loach-minőség tisztaságának igézetében felnőtt kritikust. Egy negyvenes éveiben járó manchesteri kisember (postás) története, akinek az idegei felmondták a szolgálatot: évtizedek óta vezeti körbe ugyanazon az úton a posta furgonját, de most az ellenkező irányba fordult a körforgalomban, ütközött és kórházba került. Otthon a szokásos zűrzavar, megoldatlan és céltalan élete fogadja. Elvált feleségével húsz éve nem váltott egyetlen szót sem, két fogadott fia keresztülnéz rajta, egyikük rossz társaságba keveredett: manchesteri alvilági figurákkal adta össze magát.

Barátai, a többi postás, akik – Erichez hasonlóan – mind Manchester United-szurkolók, megpróbálják felvidítani. Közös autogén szeánszot tartanak, melynek során mindenkinek maga elé kell képzelnie egy hírességet, akire felnézhet, és akivel azonosulni tud. Eric a Mamchester United kilencvenes évekbeli sztár-futballistáját, a francia származású Eric Cantonát képzeli maga elé.

Innentől kezdve Eric Cantona maga is megjelenik a filmben, persze Eric képzeletében csupán, de a nézők számára a maga nagyon is valóságos személyében, s tanácsokkal látja el Ericet arra nézvést, hogy miképp álljon a sarkára, és hogyan hozza rendbe életét és rendezze viszonyát feleségével. A sokat látott mozinézőt persze ezen a ponton elfogja némi feszengő repríz-érzés: Humphry Bogart próbált ugyanígy lelket önteni Woody Allenbe a Játszd újra, Samben. S feszengésünk csak fokozódik a Manchester United-meccsbejátszások láttán, majd amikor a stáblistán megpillantjuk Eric Cantona nevét a film producerei és szponzorai között. Talán nem kellene ügyet csinálni a dologból, de akárhogy is forgatjuk, Ken Loach – mellékesen vagy nem mellékesen – ezúttal egy Eric Cantona promóciós filmet is csinált – vagy Eric Cantona csináltatott Ken Loach-csal egy promóciós filmet önmagáról.

A film maga a Loachnál egyre gyakoribb népmesei hepienddel (lásd az 1993-as Kőesőt) végződik: az Eric fiát a markában tartó alvilági figurákból a postások kollektívája egy lelkesítően valószínűtlen jelenetben nyilvánosan bohócot csinál, Eric és felesége között pedig rendbe jön minden.

Hát, hát. Mondjuk azt, hogy Ken Loach őszikéi közül láttunk egyet, szelíden megbocsátó darabot ezúttal: ha az életben semmi sem változott, sőt minden rosszabb lett az elmúlt negyven évben, ami a Kes óta eltelt, legalább a mesében forduljon jóra minden.


SZABAD VILÁG (It's a Free World...) – brit-olasz-német-spanyol, 2007. Rendezte: Ken Loach. Írta: Paul Laverty. Kép: Nigel Willoughby. Zene: George Fenton. Szereplők: Kierston Wareing (Angie), Juliet Ellis (Rose), Leslaw Zurek (Karol),Colin Caughlin (Geoff), Joe Siffleet (Jamie). Gyártó: Film4 / Sixteen Films / SPI. Forgalmazó: Fórum Home Entertainment. Szinkronizált. 96 perc.


BARÁTOM ERIC (Looking for Eric) – brit, 2009. Rendezte: Ken Loach. Írta: Paul Laverty. Kép:Barry Ackroyd. Szereplők: Steve Evans (Eric Bishop), Eric Cantona (Eric), Stephanie Bishop (Lily), Gerard Kearns (Ryan), Stefan Gumbs (Jess), Lucy-Jo Hudson (Sam). Gyártó: Wild Bunch / France 2 Cinéma / Film Four / Sixteen Films. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 116 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/01 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10039