KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/április
• Létay Vera: A margón kívül vagy belül Cserepek
• Csala Károly: Tasszili tenyérnyom Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Bikácsy Gergely: A légnadrág Ripacsok
FILMSZEMLE
• Ciment Michel: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Gambetti Giacomo: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Robinson David: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Rubanova Irina: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• N. N.: XIII. Magyar Játékfilmszemle – díjak és díjazottak

• Kardos Ferenc: Filmek, mozik, nézők – a filmrendező szemszögéből
• Gambetti Giacomo: Egy „kívülálló” rendező Giuseppe Ferrara portréjához
• Zsolt Róbert: Rallye, Formula I., Formula II. Autóversenyzők
• Galsai Pongrác: Jogi „love story” Kramer kontra Kramer
• Matos Lajos: Mozi az ördög tornyánál Harmadik típusú találkozások
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Trambulin a világsikerhez Nyugat-Berlin
WILDER
• Ciment Michel: „Ne untasd felebarátodat!” Beszélgetés Billy Wilderrel
• Wilder Billy: Billy Wilder zsebszótárából
• N. N.: Billy Wilder
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)

• Molnár Gál Péter: A félévszázados siheder Jegyzetek James Deanről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Hófehér és Rózsapiros
• Béresi Csilla: A repülés megszállottjai
• Dániel Ferenc: Ellopták Jupiter fenekét
• Szalai Anna: Péntek nem ünnep
• Dániel Ferenc: Az emberevő medve
• Sneé Péter: A bestia
• Oravecz Imre: Szárnyalás
• Iván Gábor: Az égő Barcelona
• Sólyom András: Piedone Egyiptomban
• Róna-Tas Ákos: A fekete kutya
• Loránd Gábor: Skorpió
• Palugyai István: Jobb félni, mint ...
• Báron György: Egy holland Jáva szigetén
TELEVÍZÓ
• Kerényi Mária: Hol a színpad: kint-e vagy bent...? A kékszakállú herceg vára
• Veress József: Igazság és Hamisság Közjáték Vichyben; Viadal
• Mészáros Tamás: Ismeri ön Horvátékat? Csáth Géza drámája
• Koltai Ágnes: A képernyő nem türelmes Beszélgetés Érdi Sándorral, a Stúdió főszerkesztőjével

• A szerkesztőség : Filmkritika-pályázatunk eredménye
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Angyalok földje
• Karcsai Kulcsár István: A kétéltű ember
• Karcsai Kulcsár István: Ötcentes mozi
KÖNYV
• Schéry András: A „bénító szintézis” ellen
• Csala Károly: Filmévkönyv, 1979
• Karsai Lucia: Laura Betti önéletrajzi regényéről
POSTA
• Zalán Vince: Lajta Andor

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Feljegyzések a filmrendezésről

Az ötödik elbeszélő

Jeles András

A filmben nem létezik szonátaforma, nincs ária, nincs melódia sem, nincs tonalitás és atonalitás, hiányzik a kánon-szerűség és persze a fúga is. Summa: nincsenek szabályok.

 

Meggondolásra ajánlom (magamnak): a játékfilmcsináláshoz milyen karakterjegyek elengedhetetlenek. Elképzelhető-e rendező az ambíció (az akarat) hipertrófiája nélkül? Az itt is elengedhetetlen alkalmazkodásnak mi az ára?! (Hagyjuk most a morális, az úgynevezett emberi konzekvenciákat, nézzük a szakmaiakat).

 

*

 

Az alapvető formaproblémákkal szemben üzemszerűen kifejlesztendő egy nagyfokú érzéketlenség. Ez magának a filmes működésnek, a filmes egzisztenciának a feltétele: a meglehetősen magas szintű érzelmi és intellektuális érzéketlenség.

Mindehhez járul még: azoknak a körülményeknek a fenntartása és folyamatos újratermelése, amelyek garantálják az invenció kirekesztését a filmcsinálás processzusából, hogy azután a továbbiakban minden mozzanatban és stádiumban, ügyességgel és ötletekkel éppen ennek hiányát próbálják izzadságosan helyettesíteni.

Az invenció ugyanis személyes valami, túlságosan is személyes ahhoz, hogy közvetlenül részt vegyen egy gyártási folyamatban.

De különben is: kezdetben vannak a trendek, a filmtípusok – mármost akik a mindenkori praxisban a filmek létrehozásában szerepet játszanak (gyártók, producerek, filmírók, rendezők), csakis ezt a trendek által megrajzolt mintázatot érzékelik – mint zebracsorda vibrálását a ragadozó –, az egyes filmekkel (filmtervekkel) szemben általában zavarodottak, s csak akkor elégedettek, ha így-úgy minden újabb próbálkozást sikeresen belesuvasztottak a trendek mintázatába.

Tehát itt van egy lehetőség (művészeti ág, médium), amely – úgy látszik – a végsőkig ellenáll az invenciónak, a szabad formálásnak, a játékos teremtőerőnek. Hiszen talán nem késő még leszögezni, hogy a játékfilmből eleve, a kezdetektől kimaradt a formateremtő hagyomány, sőt: maga a forma hiányzik, minthogy külső, technikai-praktikus meggondolások kövesedtek hagyománnyá.

A filmben nem létezik szonátaforma, dalforma, nincs ária, recitativo, de – sőt! – nincs melódia sem, nincs tonalitás és atonalitás, hiányzik a kánon-szerűség és persze a fúga is. Summa: nincsenek szabályok, amelyek megtörésével valóságos belső fejlődésről, belső alakításról lehetne szó.

Lehet mindezzel szemben azt mondani, hogy „hagyjuk ezeket a művészies dolgokat!”, satöbbi – ám akkor az ember megkérdezi: „Rendben van, ha ezek az elvek csakis a zenében működőképesek, akkor tessék említeni egyetlen (!) másikat, ami a filmben érvényesül!”

A filmnek (játékfilmnek) szükségszerűen van eleje, vége és relatív közepe – körülbelül ennyi az, amit a filmforma törvényszerűségeiről általános érvénnyel elmondhatunk.

Ezzel a túlságos formai szabadsággal – meghatározatlansággal – függ össze a filmképpel, mint többé-kevésbé egyértelműen nucleusként azonosított egységgel való operatőri vacakolás. A „nagy” operatőrök (azaz a középszerűek) azt képzelik, hogy az ő beállításaik, világítási eljárásaik formateremtő elemek. Nos, nem így van. Ha az operatőr „csinálja” a formát, akkor baj van, optimális esetben – ez olyan ritka, hogy ilyen szinte nincs is – a forma hozza létre, diktálja a képet (díszlet, világítás, objektív, beállítás).

Mármost meghatározandó lenne ez az optimális eset. De persze ilyen nincs. Említettük: trendek, divatok, filmtípusok léteznek, s minthogy ezek függetlenek a médiumtól (az anyagtól), változásaik is igen kevéssé befolyásolják a formák (értsük meg: a kvázi-formák) használatát, alakulását.

Tehát itt állunk a kulimászban, minimum szügyig, s töredelmesen megkérdezzük magunktól, mintegy utólag: „Miért tetszett ezt csinálni? És ha már, miért nem méltóztatik helyrehozni azt?”(Ezen az utóbbin a gyors, totális retirálást értjük, azt hiszem.)

Válasz: hát azért, mivel zenészek nem lehetünk.

És van itt még egy el nem hanyagolható szempont: amint a játékfilmnek mint formának semmi értelme nincsen, úgy nincsenek, nem lehetnek e nem létező formának hagyományai sem, (ezért is lebeg a légben minden vele kapcsolatos „invenció”) viszont: mégiscsak meglehetősen titokzatos valami. És ez vonz bennünket, ez a titokzatosság.

Miben áll a film, a játékfilm „titokzatossága”?

Titokzatos – már a matéria is: minthogy valóság, expresszió és narráció alig felfogható módon keveredik benne, pontosabban: az őt közvetítő vizuális alapegységben, a beállításban.

És ehhez vegyük hozzá: adott a lehetőség, hogy ezt a „titokzatosságot” – magába az anyagba kódolt „metafizikát” megfelelő dramatizálással témává, történetté, halmozott mértékű érzéki agresszióvá fejlesszük.

Igaz, ami igaz, filmtörténeti tájékozottságom sajnos szégyenletes fehér foltokkal éktelenkedik, valami azt súgja mégis, hogy jó nyomon járok, ha az igen kisszámú jól formált, „metafizikus” filmet kivételként tartom számon.

Érdekes, ahogy a zene egyetemes történetében nem találni zeneietlen művet, szerzőt, vagy elgondolást, – nem is igen tudnánk elképzelni, hogy mi volna ilyen – úgy a film története szinte csak filmszerűtlen filmeket produkált. „Filmszerűtlen”, ezen azt értem – amint a fentiekből is kiolvasható – 1. invenciótlan; 2. megformálatlan.

Nézzük közelebbről, mi volna az „invenció”!

Invenció a filmben az az elgondolás, – „játékszabály” – , ami a lebonyolítás során képes „metafizikai” akcentusokkal elrajzolni a filmkép realitását.(Mert a filmkép „realitása” itt a bökkenő!) Azt állítom tehát, hogy filmszerűtlen (amuzikális) az a film, amely egy alap-elgondolással nem képes elvarázsolni önnön képeit (beállításait).

Továbbmenve: azt is állítom, – ezek csak az axiómából következő levezetések – hogy „filmszerű” (muzikális) csak a valamilyen értelemben titokzatos film lehet, valamint, hogy invenció és megformáltság kölcsönösen feltételezik egymást.

Végül is miről van szó? Azt hiszem, arról, hogy túl a láthatón, az egyes filmképen, s a filmkép véletlenszerűségein is túl – feltűnjön a néző képzeletében valami nem-látható. (Ne próbáljuk félreérteni, hogy nem-látható az volna, ami nem került a fényképező objektív látóterébe. Nem-láthatón természetesen azt értjük – mindig is – , aminek ilyen a természete.

Gondoljunk egy Fra Angelico, egy Leonardo, egy Rembrandt-képre: mi a túrót bámulunk rajta órákon, éveken át? Azt hiszem, azt a bizonyos nem-láthatót, amit a „téma” oly varázslatosan körbemuzsikál, azt szeretnénk kilesni, tetten érni, azzal reméljük, ha volna találkozásunk.)

Akkor hát a képzelet lenne itt a főszereplő? Igen. A képzelet. (Ajjaj!)

Jó, és hogyan képzeljük el azt az „elgondolást”, amely a képzelet alkotó részvételére számít?

Rashomon. Öldöklő angyal: a filmkép, a konkrét anyag, hiába megyünk rajta végig, nem adja ki a teljes művet. A filmkép egy hely, ahonnan ismeretlen tájakra elláthatunk. Minden kép képzetek, benyomások légióját hívja elő. És a forma ennek tudatában épül, azaz minden beállítás úgy számol az őt közvetlenül megelőzővel, mint egy többé-kevésbé határozott, plusz egy határozatlan érték összegével.

(a+a’ = b; b+b’=c…..satöbbi, de c már telítődött a’ és b’ bizonytalansági értékével)

De – talán így érthetőbb: az elgondolás (a fikció) legyen ez: valami istenhátamögötti helyen előhívatlan dokumentum-anyagot találnak, maga a film ennek a készen talált nyersanyagnak az értelmezése, összeállítása. Világos, hogy egy ilyenfajta kiindulópont – ha komolyan vesszük – a jelenetezésnek szabad, invenciózus, már-már zenei kombinációját kínálja fel. S persze nem a zeneiség, hanem a szokatlan mértékű szabadság, és az elgondolás belső alakításából adódó jelentés-tulajdonítások szolgáltatják azt a közeget, amelyben egy külső szemlélő – a néző – szabadon garázdálkodik.

Érdekes, most veszem észre, hogy szakmai tapasztalataim titkos esszenciáját próbálom itt kibeszélni, meglehet azzal a naiv célzattal, hogy megértsenek, és ennek révén könnyítsek a helyzetünkön (a helyzetemen).

Még valamit a képzeletről, tudni illik, hogy éppen az volna itt a főszereplő: nem egyszerűen arról az általánosságról van szó, hogy adott egy ilyen nőies, befogadó közeg az emberben, Thalész őstengeréhez hasonló, amelyben feloldódva megőrződik minden létező, satöbbi, inkább arról, hogy elgondolhatóak olyan filmek, amelyek szerkezetébe úgy van beépítve a képzelet, akár egy szereplő. (Puff neki. De nem úgy gondolom ezt, ahogyan a gnosztikusok a Szent Szellemet szerepeltetik, Pleromaként – bár ez se rossz ötlet: a képzelet jön-megy, újságot olvas a sarki kioszk előtt, udvarol a pizzásnál egy kis hendikepes diáklánynak stb. –, hanem valahogy ahhoz hasonlóan, ahogy a Rashomonban van jelen: ötödik elbeszélőként, láthatatlanul.)

 

*

 

Elég nevetséges: szerettem volna elmondani a Filmmel kapcsolatos Nagy Sejtésemet, amely természetesen megvilágító erejű lehetett volna a legtöbb kolléga számára –, de tapasztalnom kell, hogy erre képtelen vagyok. Sajnálom, hogy így alakult, mert esetleg kiderülhetett volna egy ilyen közleményből, hogy valóban fordított arányosság áll-e fenn a filmcsinálásban működő akarat, valamint az ugyanitt feltételezett képzelet között (azaz: ahányszor intenzívebb a szervezőerő, biztosabb a siker, satöbbi, annyiszor szerényebb az invenció, a képzelet részvétele az illető produkcióban, tisztelettel).

Amivel – persze – nem szeretném azt sugallni a kollégáknak, hogy ne akarjanak, ilyesmibe nem szólnék bele, viszont érdeklődéssel figyelem az én saját történetemet, hova konkludál: miután az akaratról eleve lemondtam, milyen szerepe lesz a képzeletnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/06 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2374