KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/április
• Létay Vera: A margón kívül vagy belül Cserepek
• Csala Károly: Tasszili tenyérnyom Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Bikácsy Gergely: A légnadrág Ripacsok
FILMSZEMLE
• Ciment Michel: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Gambetti Giacomo: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Robinson David: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Rubanova Irina: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• N. N.: XIII. Magyar Játékfilmszemle – díjak és díjazottak

• Kardos Ferenc: Filmek, mozik, nézők – a filmrendező szemszögéből
• Gambetti Giacomo: Egy „kívülálló” rendező Giuseppe Ferrara portréjához
• Zsolt Róbert: Rallye, Formula I., Formula II. Autóversenyzők
• Galsai Pongrác: Jogi „love story” Kramer kontra Kramer
• Matos Lajos: Mozi az ördög tornyánál Harmadik típusú találkozások
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Trambulin a világsikerhez Nyugat-Berlin
WILDER
• Ciment Michel: „Ne untasd felebarátodat!” Beszélgetés Billy Wilderrel
• Wilder Billy: Billy Wilder zsebszótárából
• N. N.: Billy Wilder
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)

• Molnár Gál Péter: A félévszázados siheder Jegyzetek James Deanről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Hófehér és Rózsapiros
• Béresi Csilla: A repülés megszállottjai
• Dániel Ferenc: Ellopták Jupiter fenekét
• Szalai Anna: Péntek nem ünnep
• Dániel Ferenc: Az emberevő medve
• Sneé Péter: A bestia
• Oravecz Imre: Szárnyalás
• Iván Gábor: Az égő Barcelona
• Sólyom András: Piedone Egyiptomban
• Róna-Tas Ákos: A fekete kutya
• Loránd Gábor: Skorpió
• Palugyai István: Jobb félni, mint ...
• Báron György: Egy holland Jáva szigetén
TELEVÍZÓ
• Kerényi Mária: Hol a színpad: kint-e vagy bent...? A kékszakállú herceg vára
• Veress József: Igazság és Hamisság Közjáték Vichyben; Viadal
• Mészáros Tamás: Ismeri ön Horvátékat? Csáth Géza drámája
• Koltai Ágnes: A képernyő nem türelmes Beszélgetés Érdi Sándorral, a Stúdió főszerkesztőjével

• A szerkesztőség : Filmkritika-pályázatunk eredménye
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Angyalok földje
• Karcsai Kulcsár István: A kétéltű ember
• Karcsai Kulcsár István: Ötcentes mozi
KÖNYV
• Schéry András: A „bénító szintézis” ellen
• Csala Károly: Filmévkönyv, 1979
• Karsai Lucia: Laura Betti önéletrajzi regényéről
POSTA
• Zalán Vince: Lajta Andor

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Timothy Leary és a pszichedelikus mozi

Tudattágítás, hedonizmus

Kömlődi Ferenc

Nem az az igazi drogfilm, ahol a szereplők belövik magukat, hanem ahol a drog szelleme teremti a stílust.

 

Mi a drogfilm? A közkeletű vélekedés szerint szociológiai-lélektani szakmunka vagy riasztó-csábító propagandafilm: drogfilm az, ahol elszállt junky-t látunk. Az igazi drogfilm szerintem másról szól: addig ismeretlen látásmódok és tudattartalmak lenyomata, pszichedelikus mű. A „posztmodern világpolgár” krédója (R. U. Sirius nevezi így a századvég felvilágosult emberét): a szellem szabad szárnyalásához legegyszerűbben tudatmódosító segédeszközökkel juthat el. Túlléphet a hétköznapok taposómalmán, elfelejtheti a belé sulykolt ok és okozatiság elvét, kiugorhat a lineáris történelemből, a mindenkori elfojtó mechanizmusok (és világnézetek) önös (és időnként harcos idealizmusként álcázott) materializmusából, szétrobbanthatja tabuk és tiltások évszázados rendszerét, felfedezheti személyisége rejtett arcát, azaz magasabb szintű, globális öntudatra ébredhet, és az egyetemes szeretet mámorában ölelheti át felebarátait.

A felismerés érdeme mégsem az övé, hiszen hasonló nemes célok vezérelték már a prehistorikus korok sámánjait, az eleuziszi misztériumok beavató mestereit, a gnosztikus szekták „tévelygőit” és a tantrikus rituálék főpapjait is. S a Tibeti Halottaskönyv szintén a megvilágosodás rögös útjáról tudósít.

A „posztmodern világpolgár” könnyebb helyzetben van, a csúcstechnológiának hála, tobzódhat a lehetőségekben: VR, cybertérbeli utazás, eksztatikus techno-partik, formatervezett szintetikus drogok, ezek különböző kombinációi, esetleg egyszerre mind.

A drogok se szerepeltek mindig tiltólistákon...

Továbbá a XX. században is léteztek és léteznek rettegett szabadgondolkodó sámánok: Aldous Huxley, William „Meztelen Ebéd” Burroughs, Ken Kesey, John „Ketamin” Lilly vagy Terence McKenna, a gombák jeles szakértője. Az egyenlők közötti elsőként pedig a hivatalos média(propaganda) által LSD-guruvá kicsinyített, eredetileg pszichológus (Szent) Timothy Leary (1920-1996).

Életműve három periódusra osztható.

A negyvenes és az ötvenes években úgy tűnt, szokványos tudós karriert fut majd be. Kidolgozta a csoportterápia elvét, s a Harvardon okított.

1960-ban, miután kipróbálta az LSD-t, az első olyan (ember készítette) kemikáliát, mely hatásában a sámánok mágikus főzeteihez hasonló, minden megváltozott. Önkéntesek közreműködésével megkezdődtek a szerek terápiás használatát célzó kísérletek: miként befolyásolható az agyműködés, az idegrendszer? Az eredmények a legoptimistább elképzeléseket igazolták.

Következő lépés a börtönlakók tesztelése lett volna. Csakhogy az „illetékesek” az LSD-t ugyanolyan károsnak minősítették, mint a heroint, tehát feketelistázták. Beindult a máig is (hasztalanul) tartó drogháború... (A ‘94-es Káosz és cyberkultúrában Leary számokkal bizonyít: a veszélyes, azaz a használót függőségi állapotba kergető, pszichotróp anyagok közül az alkohol évi hatvanezer, a receptre kapható orvosságok harmincezer, a nikotin huszonötezer, a kokain háromezer, a heroin pedig ezer áldozatot szed. Ezzel szemben a pszichedelikus gombák, a fű, az LSD és a tiszta MDMA halálozási rátája: nulla.)

Hiába fellebbezett, az egyetemi kísérleteknek véget vetettek. A katedrának búcsút intve, székhelyét a New York állambeli Millbrook kúriába tette át. Igéinek vulgarizált változatát pedig a korabeli ellenkultúrának fazont adó hippi-mozgalom tette magáévá.

Leginkább a híres szlogent: „kapcsolj át, hangolódj be, szakadj ki!” (Turn on, tune in, drop out: a polgári életmódot váltsd alternatívra, az előre gyártott lét helyett önnön utadat járd, függetlenítsd magad a gyűlölt társadalomtól!)

A Halottaskönyv Leary-féle pszichedelikus olvasata viszont elmélyültebb kalandnak bizonyult. A kemikáliák ugyanis rendkívül összetettek és intelligensek. Hatásuk nemcsak az „utazó” lelki alkatától, felkészültségétől és hangulatától, de az „utazás” (trip) fizikai, társadalmi és kulturális környezetétől is függ. Hogy a tudat és a tudatalatti ismeretlen tájain üldözési mánia, bűntudat és egyéb gátlások nélkül, nyitott szellemmel barangolhassunk, e barangolást ellenőrizzük, s végül megvilágosodjunk, ahhoz beavató mester igényeltetik.

Learyre azonban az Egyesült Államok büntetőintézetei tartottak igényt. A ’66 és ’76 közötti évek egy hősi opera tragikomikus felvonásai: sittre vágták, ’70-ben megszökött és Svájcba menekült, ‘73-ban amerikai ügynökök fogták el, majd a kiadatás és az újabb börtön után ‘76-ban szabadulva, Kaliforniába költözött.

Harmadik alkotói korszakának kezdetén fedezte fel az ezredvég ifjúsági kultúráját egyszer s mindenkorra átalakító, a heroikus látomásokat és katarzist kiváltó individuális LSD cyberkori szinonimáját, a katartikus víziók helyett kollektív (és nem evilági) szeretetélményt adó MDMA-t, azaz ecstasyt. A posztmodern író, Thomas Pynchon szerint a pirula - amellett, hogy félelmet és gyűlöletet egyaránt megszüntet - használóját egyfajta harmadik látással ajándékozza meg: a nirvánában üdvözül. Beteljesedni látszik Huxley misztikus és földi tapasztalat, szerelem és munka szintéziséről szóló jóslata. A hatvanas évek világmegváltó (de eleve bukásra ítélt) revolúcióját a kilencvenes évek szelídebb (de hatékonyabb) számítógépes E-volúciója valósítja meg. A tudattágítás és a hedonizmus kulturális vírusaival: VR-rel a cybertérben, E-vel a techno-partin...

A kompjútervírusok mögül Leary mosolyog ránk. De ő ihlette meg a nanotechnológiában, a természetes és mesterséges intelligenciák szimbiózisában és a posztbiológiai földi mutációk világűrbeli szétrajzásában hívő transzhumanistákat is. Nem félve, hanem médiaeseményként készült a halálra, hiszen az alkotó szellem úgyis halhatatlan. A test lefagyasztható és egy szép napon újraéleszthető, az agy pedig hamarosan merevlemezre tölthető lesz - vallotta. A század talán legkomplexebb életművét hagyta maga után. És minden bizonnyal ő volt az utolsó reneszánsz ember. Két szépséges keresztlánnyal: Winona Ryderrel és Uma Thurmannal.

Hatása - ha áttételesen is - filmek tucatjain érződik. De léteznek-e valódi drogfilmek? Azért, mert a szereplők hangsúlyozottan elszívnak egy-két jointot (Elszakadás), a heroinról paradigmaváltás közben az ectasyra szoknak (Trainspotting), pszichedelikus mámorban végigtombolják az amszterdami éjszakát (EXtrémek), lerobbant heroin-függőként átbóklásszák fél Detroitot (Utolsó belövés), irdatlan mennyiségű kokainnal és egyéb nyalánkságokkal kereskednek a tündéri Koppenhágában (Díler), még nem jelenti azt, hogy a felsorolt munkák drogfilmek. Az általában szájbarágó dokumentum-dolgozatok sem azok, habár a gombáktól serkentett Dalí a mongol magasföldön azért ráérzett valamire...

A szürrealisták úgyszintén. Pedig nem kokain-csíkokat filmeztek szuper-nagyközeliben, és járdáikat se szegélyezik eldobott fecskendők. Náluk az egész világ lesz látomás.

A tágult tudat működését drogos jelenetek nélkül is lehet érzékeltetni. De ha mégsem, akkor a szer bevétele, elszívása ne legyen hangsúlyos, vagy csak annyira, mint a mindennapok bármely momentuma (étkezés, fürdés, szeretkezés, stb.).

Kenneth Anger is így gondolhatta, hiszen a motoros maszkabált és előkészületeit megörökítő Skorpió-lázadás (1964) andalító rockra komponált, a logikus gondolkodás törvényeit (és az azokat filmnyelvre fordító kameramozgásokat, plánváltásokat) alapjaiban megfricskázó, a kaleidoszkóp-effektust és a makró-felvételeket előszeretettel alkalmazó, a lélek szélcsendjéből a káosz utáni szélcsendbe töredező bódult képáradat.

A Lázadó Lucifer (1973) Aleister Crowleyt idéző óegyiptomi fekete mágia. Tüzek, sötétség, vulkánkitörés. Felbugyog a láva, színre lép a pap és a papnő. Asszociáció asszociációt követ, a titokzatos képek és jelképek pillanatokra villannak fel csupán. Magányos férfi bíborvörös folyosók labirintusában bolyong. Beavatási szertartás – a varázskör szegélyére többek között a Káosz, Babilon, Lucifer, Lilit szavakat vésték. Aztán megérkeznek a repülő csészealjak. Szöveg ezúttal sincs, csak ünnepélyes zene.

Hasonló dekadens pompába bújtatta Poe-adaptációt, az egyaránt ‘64-es Ligeia síremlékét és a Vörös halál álarcát Roger Corman is. Drogfilmek? Valószínűleg. Kultikus mozik? Minden bizonnyal. Ugyanez elmondható az El Topót (1970) és a Szent hegyet (1973) jegyző Alexandro Jodorowskyról, de Dario Argento Suspiriájáról (1977) és Infernójáról (1979) is. Vagy a 2001. Űrodüsszeia Jupiter-utazásának virtuális valóságot és E-csillogást előlegező képeiről. A Cronenberg-filmekről szintén. És Greenaway barokk víziói vajon nem rokonai a múlt századi angol ópiumevő, Thomas de Quincey Savannah-La-Marjának és Memorial Suspiriájának?

Csődöt mond a formális logika, a klasszikusan zárt mértani idomok végtelenig sokszorosítható töredékelemekre hullanak szét. Mindig ugyanaz köszön vissza, mégis mindig más - ilyen programozott véletlenek mozgatják a szélnél is sebesebben a Született gyilkosokat és a lidérces Birodalmat rögzítő kamerákat, vágó ollókat. Meg a Henyék dramaturgiáját és a Ponyvaregény szerkezetét. Droggal vagy anélkül, mindenki felpörgött és elszállt.

David Lynch utóbbi két mozijában, a (Twin Peaks: Tűz, jöjj velem!; Útvesztőben) pedig már végképp a drog szelleme a legfőbb dramaturg.

Lehet, hogy drogfilmek csak a képzeletben léteznek. Azt viszont biztosan tudjuk, e képzeletet Timothy Leary lobbantotta lángra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/12 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3889