KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/április
• Létay Vera: A margón kívül vagy belül Cserepek
• Csala Károly: Tasszili tenyérnyom Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Bikácsy Gergely: A légnadrág Ripacsok
FILMSZEMLE
• Ciment Michel: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Gambetti Giacomo: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Robinson David: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Rubanova Irina: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• N. N.: XIII. Magyar Játékfilmszemle – díjak és díjazottak

• Kardos Ferenc: Filmek, mozik, nézők – a filmrendező szemszögéből
• Gambetti Giacomo: Egy „kívülálló” rendező Giuseppe Ferrara portréjához
• Zsolt Róbert: Rallye, Formula I., Formula II. Autóversenyzők
• Galsai Pongrác: Jogi „love story” Kramer kontra Kramer
• Matos Lajos: Mozi az ördög tornyánál Harmadik típusú találkozások
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Trambulin a világsikerhez Nyugat-Berlin
WILDER
• Ciment Michel: „Ne untasd felebarátodat!” Beszélgetés Billy Wilderrel
• Wilder Billy: Billy Wilder zsebszótárából
• N. N.: Billy Wilder
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)

• Molnár Gál Péter: A félévszázados siheder Jegyzetek James Deanről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Hófehér és Rózsapiros
• Béresi Csilla: A repülés megszállottjai
• Dániel Ferenc: Ellopták Jupiter fenekét
• Szalai Anna: Péntek nem ünnep
• Dániel Ferenc: Az emberevő medve
• Sneé Péter: A bestia
• Oravecz Imre: Szárnyalás
• Iván Gábor: Az égő Barcelona
• Sólyom András: Piedone Egyiptomban
• Róna-Tas Ákos: A fekete kutya
• Loránd Gábor: Skorpió
• Palugyai István: Jobb félni, mint ...
• Báron György: Egy holland Jáva szigetén
TELEVÍZÓ
• Kerényi Mária: Hol a színpad: kint-e vagy bent...? A kékszakállú herceg vára
• Veress József: Igazság és Hamisság Közjáték Vichyben; Viadal
• Mészáros Tamás: Ismeri ön Horvátékat? Csáth Géza drámája
• Koltai Ágnes: A képernyő nem türelmes Beszélgetés Érdi Sándorral, a Stúdió főszerkesztőjével

• A szerkesztőség : Filmkritika-pályázatunk eredménye
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Angyalok földje
• Karcsai Kulcsár István: A kétéltű ember
• Karcsai Kulcsár István: Ötcentes mozi
KÖNYV
• Schéry András: A „bénító szintézis” ellen
• Csala Károly: Filmévkönyv, 1979
• Karsai Lucia: Laura Betti önéletrajzi regényéről
POSTA
• Zalán Vince: Lajta Andor

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sebek

Latrok a kereszten

Spiró György

Akár a Szép falvak, szépen égnek, az új Dragojević-film is haláltáncra kéri fel nézőit: elsodor és felháborít.

 

Srdjan Dragojević írta és rendezte ezt a szerb filmet, amely komoly szakmai felkészültséggel, jó színészekkel, remek operatőri munkával tökéletes kudarcot eredményezett.

A szerző a jugoszláv polgárháborút, pontosabban annak a felnövekvő nemzedékre gyakorolt hatását kívánta ábrázolni. A jugoszláv és az európai filmművészet bevett fogásait anyanyelvi szinten ismerve, valamint a jugoszláv filmművészet és drámairodalom eredményeit hasznosítva a következő képlethez jutott: adva van három gyerek - egyikük Josip Broz Tito halálának napján születik, Titónak is akarják nevezni a szülei, de ezt akkor nem lehet, hát lesz belőle Pinki -, akik kamaszkori eszmélkedésüket az erőszak légkörében, a sovinizmus kibomlása idején élik meg. A szerző a neorealizmus bevett módszereivel és groteszk látásmóddal ábrázolja a lakótelepi - nyilvánvalóan újbelgrádi - kisközösség életét; az apa egy bajszos, kinevetnivaló balfácán, aki a nacionalizmus lózungjait hangoztatja, egyébként ártalmatlan, a szomszédok szokványos alakok: van közöttük kurva, hülye, mafla, mindenféle, a kölykök pedig közöttük unatkozva ütik el az időt. Ámde hazaérkezik közéjük a már éppen felnőtt, nagyszájú németországi vendégmunkás. aki bankrablással szerezte a vagyonát, mint később kiderül, és állandóan revolverrel hadonászik és lövöldözik. A belgrádi lakótelepi sivatagban a három fiú a huszadik század régi soviniszta politikai uszítás, az olasz neorealista kisemmizettség, az idióta kispolgári család tizenkilencedik századi vígjátéki csököttsége és a huszadik századi abszurd-morbid jugoszláv drámairodalom szabályai légkörében elveszti szüzességét a temető környékén kóborolva példaképük, a bankrabló vendégmunkás által lefizetett nagytestű, talán Fellinit idéző kurva révén: megtanulnak csak szitokszavakkal beszélni, állandóan fegyverrel hadonászni, valamint persze kábszerezni is, a kábítózásba a paraszti származású, állandóan a horvát usztasákat szidalmazó nagymamát is belevonva. A nagymenő bankrablót lelövik a nagyhatalmú maffiózók, persze, és a fiúk rablógyilkosokká válnak, persze; és, a végén a három barát egymást nyírja ki a shakespeare-i meg a hollywoodi dramaturgiának megfelelően, persze.

Látunk diszkót, látunk a tévében felvételeket a háborúról, meg látunk tüntetéseket, szépen, jó szakmai tudással vannak ezek az ál-dokumentumfelvételek megcsinálva, már ahogy ezeket a világban szokták. Látunk tévés bemondónő-kurvát, akit aztán lelőnek, látunk tévésztárt, akit aztán lelőnek, látunk maffia-főnököt, akit majd lelőnek, mindenkit lelőnek ebben a filmben, és a narrátor az a Pinki, akit nem hagytak Tito névre keresztelni, és akit szintén lelőnek, de halála után is tovább narrál, mintha Nádas regényéből, az Egy családregény végéből vette volna - nem onnét vette - az író-rendező az ötletet, hogy egy halott fiú mesélje végig a maga makogó, szűk szókincsű újszerb nyelvén a történetet. Ezzel aztán a halál komolysága visszavonatik, jelentőségét elveszti, és az egyszeri élet sem annyira fontos már, ha a halottak képesek rá, hogy tovább dumáljanak nekünk.

Gyakorta császkálnak a fiúk a városszéli temetőben; hogy lássuk, hogyan veszik semmibe a sírokat; sokszor látunk nagy, fekete nyugati gépkocsikat, látunk neorealista lakótelepi közelképeket: van a filmben fekete humor, meg amerikai filmparódia, sok minden van benne, sok-sok eminensen felmondott lecke a század filmművészetéből; valami mégsincs benne, ember nincsen benne.

Közhelyes minden alak: a bajszos, gyönge apa, aki felfele köpköd az erkélyről a szerb származású, de horváttól elvált nő erkélye felé, s aki fejbelövi magát egy groteszk képsorban, a vécét magára zúdítva, a nagymama, aki csak a horvát usztasákról bír beszélni, és szívja a füvet az unokáival együtt, közhelyes a Németországból hazatért bankrabló - egyébként remek színészi alakítás -, aki a fiúk példaképe lesz; és a legnagyobb közhely az egész történetet a feszületre rájátszatni.

Sokszor szerepel a feszület a filmben, hangsúlyosan, nyakból levéve, külön fényképezve, s még szöveg is van rá, meg a cselekmény leghangsúlyosabb mozzanatában, egy szemét módon manipulált élő tévéközvetítésben is szerepel. Jézus sebei az öntudat mélyén fetrengő szereplők testén egymás után felfakadnak, s ők bele is halnak - sajátos háborús és hátországi krisztológia jön létre, szándékoltan babonás, és három, öntudatra sosem vergődő ifjú hősünk egyenként is Jézus Krisztus inkarnációjává nemesül ebben a barokkosan fényképezett képvilágban.

Artisztikum, aktuálpolitikai szemtelenkedés és állami sovinizmus keveredik a képsorokban, közhelyes baszások és még közhelyesebb lövöldözések kíséretében, s noha felsejlik egy eszméletlen mentalitás, az egész mű mégis belesüllyed az ábrázolni kívánt eszméletlenségbe, s mintegy visszamenőleg minden disznóságot igazol, amit a szereplők elkövetnek.

Nem kis kérdést vet fel a Sebek című alkotás: vajon lehetséges-e a fasizmus kritikai ábrázolása egy alapvetően mégiscsak fasiszta szemlélettel, amely a legnagyobb szimpátiával kezelt szereplőket is akarattalan bábnak, a körülményeknek kiszolgáltatott rabnak láttatja.

Ez a szemlélet bevon az örvénybe és azt állítja, az ábrázolt világon kívül nincsen más világ. Ebben a szemléletben az öntudattalan hősökkel szemben alternatíva nincs, és sorsuk, miután gyilkolnak és meggyilkoltatnak, tragikusnak tételezhető. A három fiú érdektelen története ebben a szemléletben világtörténetivé magasodik, legalábbis ez a szerzői szándék; ezek az idióta gyerekek mintegy a szenvedésre kiválasztott nép reprezentatív képviselőiként jelennek meg, és nekünk, nézőknek, az lenne a dolgunk, hogy halálukon megrendüljünk, hogy véletlen és öntudatlan életüket, amely katasztrófába torkollik, tragikumként éljük meg.

Ami engem illet, erre nem voltam képes.

Díjaztam a más nyelvre nehezen lefordítható neoszerb szövegelést, díjaztam e szövegelés nyammogó, artikulálatlan előadását, de az egykor emberi céllal megalkotott filmtörténeti közhelyek alkalmazásától idegenkedtem, és az erőszakra erőszakkal válaszoló képektől viszolyogtam.

Erős képek, többnyire jó színészi játék, és mérhetetlen unalom mindvégig.

Egyetlen alakja sincs ennek a filmnek, aki engem emberileg érdekelne.

Illetve egy akad, egy nyomozó, Radoslav Milenković alakítja, jelenléte egyetlen percnyi sincs talán, aki az egyik sebesült fiút a kórházban meglátogatja, majd otthagyja, mert látja, az eset reménytelen. Visszahúzódik az ágytól, kimegy a kórházteremből, tapasztalt nyomozónak látszik, engem nagyon érdekelne, mit gondol az okos kopasz fejével, sose tudom meg. Pedig akár a főhőse is lehetne egy igazi műalkotásnak: a nyomozó apró bűntények ügyében nyomoz kitartóan, korábbi történelmi korszak szokásai szerint, miközben az egész lét már egy újfajta, csaknem mindent elöntő bűnözésre van alapozva.

A többi jelenet közhely, és egy csomó mozzanata a nyugati értelemben vett political correctness kritériumának is megfelel. (Adott is pénzt a film elkészítésére például a McDonald’s. A nyugatiak gyakran hiszik a saját szemellenzőiktől szabadulni egyetlen pillanatig sem óhajtva, hogy ellenzéki művet támogatnak, csak mert abban pár nyugati közhely is előfordul, az ő számukra értelmezhetetlen keleti közhelyek között.)

Engem, aki elég közel élek az ábrázolni kívánt világhoz, nem érdekelnek az ilyen-olyan kurvák, az ilyen-olyan maffiózók, akik vagy meggyilkoltatnak, vagy sem. A számomra ennek az egész dolognak nincs igazi tétje. Hiába a kiváló alakítások; a remek operatőri munka, az egész mű benne reked abban, amit ábrázolni szeretne.

Ennek a három fiúnak, akik a szerző szándéka szerint mind a hárman Jézus inkarnációivá emelkednek a film végén, amikor lemészárolják egymást, semmi köze a kereszténységhez, természetesen az ortodox válfajához sem. Semmihez sincs közük, ami valamennyire is normális és emberi lenne. Hábetler Janival nem ér fel egyikük sem, pedig az is gyilkol. Nincs dráma és nincs tét ott, ahol az ifjak minden ellenállás nélkül tagolódnak bele a rémséges ürességbe. Nem kétlem, sok százezer ilyen kölök mászkált és mászkál arrafelé, de kötve hiszem, hogy a művészetnek őket kellene szenvedő hősnek felkennie. Ha egy mai délszláv mű Tito halálát a rémségek egyetlen okaként tűnteti fel, akkor nem beszél mindarról, amiről pedig mindenki tud, sőt kimondatlanul, de határozottan azt állítja, egyetlen jó diktátor a dolgokat akár meg is oldhatná. Látszólag bátor alkotás a Sebek, valójában ködösít és misztifikál, társadalomkritikája vékony és felszínes, s mert szakmailag jó színvonalon teszi, megtévesztő és veszélyes.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4455