KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/május
• Létay Vera: Kis pörköltek és nagy eszmék A mérkőzés
• Zalán Vince: Magyarra fordította... A pogány madonna
• Zsugán István: Egy vezeklés története Beszélgetés Gábor Pállal
• Kézdi-Kovács Zsolt: A valóság és az álom Vita a filmforgalmazásról
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (3.)

• Zalán Vince: Makk mozijában
• Szörény Rezső: A tornádó, melynek neve Makk Károly
• Jancsó Miklós: A jelenlét embere
• N. N.: Makk Károly filmjei
• Elbert János: Grúz ellenpontok Néhány interjú magánügyben
• Hegedűs Zoltán: Elindult a rue des Halles-ból Az élő René Clair
• Bajomi Lázár Endre: A patafizikus filmrendező Az élő René Clair
• N. N.: René Clair filmjei Az élő René Clair
• Nemeskürty István: Gorkij bűvöletében Mark Donszkoj (1901–1981)
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Szerzői filmek – egy sovány tehén esztendeje Sanremo
• Bikácsy Gergely: A mormon család és a kínai vasút Lille
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: Az első nagy vonatrablás
• Koltai Ágnes: Hamburgi betegség
• Báron György: Óvakodj a törpétől!
• Iván Gábor: Bátorság, fussunk!
• Sólyom András: Nyári rét
• Fekete Ibolya: Sheila Levin meghalt, és New Yorkban él
• Kovács András Bálint: Éjjjel-nappal énekelek
• Ambrus Katalin: A félhold árnyékában
• Bikácsy Gergely: Építs házat, ültess fát!
• Koltai Ágnes: Hét januári nap
TELEVÍZÓ
• Vígh Károly: A Századunk új sorozatáról Végjáték a Duna mentén
• Loránd Gábor: Televízió és történelem Egy tanácskozás tanulságai
• Bognár Éva: Az értelem operája Weill–Brecht: A hét főbűn
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A csend és a mű
POSTA
• Berezsnyei L. Ottó: Kubrick Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Federico Fellini

Koboldok, kimérák, nők

Piazza Grande

Ardai Zoltán

Fellini emlékcirkuszában mindenki egyéniség.

 

A rumba mindenről tud, nem képes azonban bármiről közvetlenül szólni; léteznek tájékok, amelyeket nem szárnyalhat át. Fellini tanítómesterei közt ott találjuk a rumba szellemét is, de látást nem tőle kapott, és a Fellini-féle emberfauna túlkószál a karneváli körökön. Ha Kubrick Shiningját klinikailag nem ajánlott egy héten át naponta megnézni, úgy a helyzet az Országútonnal vagy a Casanovával is ez. Ám a megmélyülő Fellininél a felszín Fellinije semmivel sem haloványabb (a maga lekövethetetlen figuráival, kiiktatva a fölöttébb egyénített, filmhosszat szem előtt levő szereplőket), főként ami emlékcirkuszának népes társasági szcénáit illeti. A plebejus vagy kombinált miliőjű Fellini-tömegjelenet egyedülálló szellemű és technikájú világszám: újra megérteti az éden elfelejtett természetét.

A mutatvány technikája nagyjából összekészült már a hatvanas évek elején, bizonyos gyerekszem-elvek bevonásával. Amikor a Nyolc és félben először csap magasra a zene, park tárul elő a modern Róma belsejében; pesztonkákat látni, meglepő párokat, matrónákat, repeső koboldokat, kimérákat. (Az éden maradéknyúlványai úgy keverednek itt az újabbkeletű struktúrákkal, mint később a Róma sztráda-képfolyamában.) Amint előreúszunk, egy érettkorú apáca idétlen hirtelenséggel belógatja fejét a képbe, buja mosolyt villant, majd gyorsan elmarad, most már magábaforduló, tésztaképű kislány módján. Mielőtt érdeklődéssel utánakaphatnánk, más lények tolulnak elő, akik máris szintén átadják a helyüket keresztbeingó újabb-féléknek, mielőtt még csak félig-meddig el lehetne számolni velük. A Róma pályaudvari, panzióbeli, utcavendéglői vagy varieté-tumultusában a legtöbb ember nem látszik ambicionálni, hogy képbe kerüljön, inkább a kép kúszik vagy lökdösődik át rajtuk. Egyeseknek útakadály a Fellini-szem, de nemigen törődnek vele: előbukkanó Lombroso-fazon a néző feje fölé meredve felordít, valamiért örömteli ábrázattal, „mit művelsz, Luigi?”, míg kezét magyarázó tartással rázogatja. Őt egy kanonokszerű cimbora karja előrehúzza, és akit nem is láttunk, Luigit sem éri több szó, hanem rögtön valami zabáló Ciriola meg egy sápadt dáma válik fontossá. Efemer történés-csomók közbülső részleteinek vagyunk a tanúi folyvást, de a sok egymást átjáró, egymással össze-hurkolódó szituáció a jelenet egészében pompává, architektúrává összegződik: Ádám és Éva tömérdekféle külsőben és szerepváltozatban együtt van. Itt a félénkek is lenyűgözően félénkek, minden résztvevő viselkedése gátlástalanul saját, és ez egymásért, a Piazzáért van éppen így. A feltünedező pozőrök a pozőrség fenséges mesterei. Fellini nyelve, ebben a bel-műfajban is kétágú kígyónyelv. Egyszerre ad jeleket regresszív gyerekségről (fehér telefonos moziról, fekete pudvás grandezzáról) és ugyanakkor emberforgatagról, amelybe nem vágnak rendet centrumok által kimért etalonok. Egyensúlya közvetlenül belülről, résztvevőiből adódik. Körükben nem visszhangzik „így igaz” meg „nem semmi”, és közülük senki sem köti magát Esmeralda-pirulákhoz. A Piazza könnyed népe az egoizmust megeszi reggelire, a kollektivizmus kaméleonjával viszont a fenekét törli ki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3141