KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/május
• Létay Vera: Kis pörköltek és nagy eszmék A mérkőzés
• Zalán Vince: Magyarra fordította... A pogány madonna
• Zsugán István: Egy vezeklés története Beszélgetés Gábor Pállal
• Kézdi-Kovács Zsolt: A valóság és az álom Vita a filmforgalmazásról
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (3.)

• Zalán Vince: Makk mozijában
• Szörény Rezső: A tornádó, melynek neve Makk Károly
• Jancsó Miklós: A jelenlét embere
• N. N.: Makk Károly filmjei
• Elbert János: Grúz ellenpontok Néhány interjú magánügyben
• Hegedűs Zoltán: Elindult a rue des Halles-ból Az élő René Clair
• Bajomi Lázár Endre: A patafizikus filmrendező Az élő René Clair
• N. N.: René Clair filmjei Az élő René Clair
• Nemeskürty István: Gorkij bűvöletében Mark Donszkoj (1901–1981)
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Szerzői filmek – egy sovány tehén esztendeje Sanremo
• Bikácsy Gergely: A mormon család és a kínai vasút Lille
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: Az első nagy vonatrablás
• Koltai Ágnes: Hamburgi betegség
• Báron György: Óvakodj a törpétől!
• Iván Gábor: Bátorság, fussunk!
• Sólyom András: Nyári rét
• Fekete Ibolya: Sheila Levin meghalt, és New Yorkban él
• Kovács András Bálint: Éjjjel-nappal énekelek
• Ambrus Katalin: A félhold árnyékában
• Bikácsy Gergely: Építs házat, ültess fát!
• Koltai Ágnes: Hét januári nap
TELEVÍZÓ
• Vígh Károly: A Századunk új sorozatáról Végjáték a Duna mentén
• Loránd Gábor: Televízió és történelem Egy tanácskozás tanulságai
• Bognár Éva: Az értelem operája Weill–Brecht: A hét főbűn
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A csend és a mű
POSTA
• Berezsnyei L. Ottó: Kubrick Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Riki-tiki tévé

Reményi József Tamás

Önerőből a tévés ember viccel, cseveg és némi erőfeszítéssel felolvassa a híreket.

 

Van egy madár, amelyik sajátos és igen fárasztó módját választotta az állandóságnak: minthogy a sarki nyarat kedveli, fél évente átrepül az egyik sarkkörről a másikra. Tizenöt ezer kilométer oda, tizenöt ezer vissza, de megéri, eltrillázhatja Csákányi László hajdani kedves dalával ő is, hogy „nincs ősz és tél, csak nyár nekem”, s még a kiegyenlített éghajlatú, lényegében évszak nélküli tájak egyhangú léte sem ernyeszti – az állandóságért megdolgozik keményen.

E madárral a BBC kiváló sorozatainak egyikében találkozhattunk (Az orosz medve birodalma), s természetesen megint az állati ábrázatokkal sikerült a képernyőnek feledtetnie azt a tömérdek ostoba és nyomulós emberi arcot, amelyet egyébként elénk rak. Madarunk látványa azonban nem csupán gyógyír volt az elkínzott szemnek, hanem látomásszerűen ráébresztett az őt körülvevő tévés tunyaság zsibbasztó rettenetére. A mi kis pocsolyaszerű állandóságunkra, az információs langyfürdőre, amelyben épp olyan bornírt kifejezéssel üldögélünk, mint húsz éve Méhes László hiperrealista képének figurái egy másik kor melegvizében. A tévének már akkoriban is az eseményteli élet látszatával kellett szolgálnia, most a szabad sajtó és a technika jóvoltából tucatnyi csatornán ugyanez a „küldetése”. Minthogy ehhez szellemi és erkölcsi erő nem, csak szívós kitartás szükséges, előáll a végtelenített unalom.

A tömegkommunikációs kényelem a mi közös bűnünk: műsor-árusítóké és -vevőké. Csak így csinálhat az ismert „politikus” mindennap bohócot – nem magából – belőlünk; csak így lehet az elsikkasztott és úgymaradt milliárdok ügye puszta inger-szükséglet, amely úgy csiklandja napra nap a tudatunkat, mint kedvenc fogkefénk az ínyünket; fertőzött víz, fertőzött hús, fertőzött számítógép híreiből már csak Kurnyikova bugyija vált ki némi közérdeklődést; elrepülnek felettünk a használt vadászgépek és villamosok, s csupán a röpke politikai konfliktusok miatt marad kicsit tovább napirenden a nyomorult Fekete Angyal ügye is, akit a nyelvtudatlan riporter tudattalannak nevez. Az esetet az egészségügy eltörlendő szégyenfoltjának tekinti minden fölöttes szerv, mintha a felelősséget nem a szakma állapota, hanem e folt miatt kellene viselniük. A híradókban tehát a nyilatkozat-háborúé a főszerep, a háttérműsorokban pedig a horroré, noha sorozatgyilkosból az arra specializált művészek egy fél órával később sokkal érdekfeszítőbbeket nyújtanak nekünk.

A konzerveken túl, önerőből a tévés ember viccel, cseveg és némi erőfeszítéssel felolvassa a híreket. A viccet most hagyjuk, a csevegés roppant szűk határaira kínosan mutatott rá nemrég a Harmonia caelestis írójával készült stúdió-beszélgetés, amelyből kiderült: ha egy riportert – olvasmányélmények híján – csak a sikeres szerző bábúja érdekli, semmi mást nem tudhat meg, mint hogy a kézirat ceruzával avagy golyóstollal készült-e. (A Harmonia caelestis írója egyébként sem tévéseknek való pali, ostoba kérdések elől rezignáltan ki szokott térni.) Miképp e kudarc oka tulajdonképpen az, hogy az intézmény s képviselője többre vállalkozott, mint amire predesztinálva van, a tájékoztatás is hasonló csapdát rejt, így az eseménykövetés tökéletesen elmerevedett koreográfiájában valami mozgalmasság akkor támad, amikor a tévé egy hír nyomán ügyet karol föl. Ettől mentsen meg a jóisten. Kedves színészem – akit színházi előadásban életemben először épp a tévé ős-közvetítéseinek egyikén, A három testőrben láttam – halálával kínálta az alkalmat a „mi megbecsüljük a magas művészetet is!” demonstrációjára. Nem én sértem meg a halottak iránti kegyeletet, ha arról kell beszélnem, hogy a popsztár szenzációhajhász módon kiforgatott gyászesetét követően mennyire tapintható volt a nemzet nagyjának kijáró figyelem kapkodó lélegzetvétele, önmutogató részvéte, a „megadjuk a módját” potemkin-díszletei közt a keresett szavak üressége. Persze mondhatjuk, hogy ha csökötten is, hatnak még bizonyos kötelezettségek – csak a nagy elánnal fogalmazó riporterek egyike ne sorolta volna be Mózest Az ember tragédiájának szerepei közé…

Bevallom, az egyetlen állandó, amit a tömegkommunikációban szeretek s meg nem unok hosszú évek óta, az rádióműsor: a Ki nyer ma?, amelyet a zenén túl nemcsak azért gyönyörűség hallgatni, mert valóban műveltségi játék – szemben a tévék műveletlenségi vetélkedőivel –, hanem mert rendre találkozni itt valami „haszontalan” dolgot szenvedélyesen szerető, de legalábbis bogarasan leltározó emberekkel, akiknek két koncertjegyet megszolgálni nagyobb öröm, mint közönséggel-lexikonnal-számítógéppel közös, heroikus küzdelemben milliókat nyerni azon, hogy Debrecen tán mégis keletebbre fekszik Szolnoknál.

A mi madarunk ekkorka távolságokkal nem bíbelődik, nagyobb léptékben gondolkodik (ösztönködik). S uralja nemcsak a légteret, hanem a képernyőmet is. Rájákkal, orángutánokkal meg mongúzokkal együtt.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/04 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3289