KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/május
• Létay Vera: Kis pörköltek és nagy eszmék A mérkőzés
• Zalán Vince: Magyarra fordította... A pogány madonna
• Zsugán István: Egy vezeklés története Beszélgetés Gábor Pállal
• Kézdi-Kovács Zsolt: A valóság és az álom Vita a filmforgalmazásról
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (3.)

• Zalán Vince: Makk mozijában
• Szörény Rezső: A tornádó, melynek neve Makk Károly
• Jancsó Miklós: A jelenlét embere
• N. N.: Makk Károly filmjei
• Elbert János: Grúz ellenpontok Néhány interjú magánügyben
• Hegedűs Zoltán: Elindult a rue des Halles-ból Az élő René Clair
• Bajomi Lázár Endre: A patafizikus filmrendező Az élő René Clair
• N. N.: René Clair filmjei Az élő René Clair
• Nemeskürty István: Gorkij bűvöletében Mark Donszkoj (1901–1981)
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Szerzői filmek – egy sovány tehén esztendeje Sanremo
• Bikácsy Gergely: A mormon család és a kínai vasút Lille
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: Az első nagy vonatrablás
• Koltai Ágnes: Hamburgi betegség
• Báron György: Óvakodj a törpétől!
• Iván Gábor: Bátorság, fussunk!
• Sólyom András: Nyári rét
• Fekete Ibolya: Sheila Levin meghalt, és New Yorkban él
• Kovács András Bálint: Éjjjel-nappal énekelek
• Ambrus Katalin: A félhold árnyékában
• Bikácsy Gergely: Építs házat, ültess fát!
• Koltai Ágnes: Hét januári nap
TELEVÍZÓ
• Vígh Károly: A Századunk új sorozatáról Végjáték a Duna mentén
• Loránd Gábor: Televízió és történelem Egy tanácskozás tanulságai
• Bognár Éva: Az értelem operája Weill–Brecht: A hét főbűn
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A csend és a mű
POSTA
• Berezsnyei L. Ottó: Kubrick Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az ördögűző

Szemadám György

 

 

Már csak ez hiányzott: 1989 első napjaiban hozzánk is megérkezett az Ördög. Még szerencse, hogy ezúttal csak a filmvásznon produkálja hírhedett mesterkedéseit, s az ugyancsak szerencse, hogy ott is csupán egy meglehetősen kiöregedett prototípusával van dolgunk. Mert ha a filmbéli utalásokat jól értelmezem – és ez az öreguras amatőr Mezopotámia ősi földjét nevezheti szülőhelyének –, akkor lehet bizony vagy ötezer éves. No, ez aztán látszik is nevetségesen kisstílű, régimódi trükkjein és szenilitásán! Hol marad ő a progresszív fiataloktól! Az igazmondó, könyörtelen Marchociastól, Astaróthtól, s rejtett ismerőjétől, Beliáltól, aki magát Krisztust fogta perbe Isten előtt, Mefisztótól, az éleseszű, büszke daliától, vagy a megismerés bűnös fényét hordozó Lucifertől! A Filmmúzeum múzeumi Gonosza beéri azzal a meglehetősen elcsépelt fogással, hogy beleköltözik egy aranyos, nyuszifogú, tizenkét éves kislányba, aki ettől kezdve csúnya szavakat használ, obszcén gesztusokat produkál, úgy tekeri körbe a fejét, mint egy bagoly, verekszik, és – leghatásosabb eszközként – sárgászöld okádékot köp kíváncsi látogatói szeme közé. Beláthatjuk, hogy az Alvilág egy komolyabb lakójának mindez bliktri lenne, hisz például a loudem-i és a louviers-i apácákat megszálló ördögök ráadásul még férfiasságukkal és angyali szépségükkel is meghódították környezetüket, a Bibliából ismert gerazai megszállott pedig arról volt nevezetes, hogy testébe egész légiónyi tisztátalan lélek tudott beköltözni. Még szerencse, hogy jobb sorsra érdemes Ördögünk képes a hagyományos visszafelé-beszédre, mert még azt hihetne az ember, hogy maga a főszereplő – máskülönben valóban igen csinoska, nyuszifogú – kislány csinálja a műsort csak azért, hogy figyelmet keltsen, s hogy anyját elriassza egy általa kevésbé kedvelt férfi közeledésétől. Számomra egyébként nem is annyira e férfiú kihajítása az ablakon, és fejének száznyolcvan fokos hátracsavarása tette meggyőzővé a filmben a Gonosz valós jelenlétét – hallottam én már ettől különbeket is a nyuszifogúhoz hasonló úrileánykákról –, hanem az, ahogyan a rendezőt sikerült összezavarnia. Nem véletlen ugyanis, hogy e kénkőszagú öregnek a rendezetlenséget, a káoszt kifejező szörnyalak a legfőbb védjegye, hisz a film kiváló rendezőjének kezében is kissé összekuszálódni látszanak a szálak, különösen a film megnyugtatóan unalmas első negyede után, amint negatív hősünk akcióba kezd. Nem világos előttem például, hogy alvilági rejtekhelyéről miért csak úgy tud kiszabadulni a Vén Hun-cut, hogy egy ásatás keretében kipiszkálják onnan? De ha problémái adódnak az ilyen fizikai akadályok leküzdésével, akkor hogyan oldja meg az emberi testbe való ki-be járkálást? Milyen úton hagyja el végülis szülőföldjét? Az öreg pap testében utazik? Akkor meg miért hagyja ott ezt a nyugodalmas lakhelyet? Hogyan választja ki éppen azt a padlást lakhelyéül, ahol annyit szöszmötöl – teljesen feleslegesen? Régiségeket keres? Miért csak fokozatosan költözik bele a nyuszifogúba? Nem bízik benne eléggé? Vagy csak kicsinek találja annak a porhüvelyét? Aztán hogyan kerülnek a filmbe teljesen oda nem illő, vagy elvarratlanul maradt jelenetek szálai? Mi szükség egy olyan apa állandó emlegetésére, akinek semmi szerepe nincs ebben a filmben? Miért kell csak úgy mellesleg lefasisztázni egy derék, tisztességben megőszült lakájt, akinek csak az a szerep jut, hogy a padláson tartsa a lámpát, és egyszer meg italokat szolgáljon fel? Miért engedték idetévedni egy tisztességes krimi tisztességes detektívfelügyelőjét, aki szemlátomást állandóan láb alatt van, s ő maga is érzi, hogy semmi dolga itt? Ördögünk miért tűri az állandó molesztálását, az ördög-nézők, és -űzők hadát? Miért nem költözik át például az ördögűző öreg pap testébe, ahelyett, hogy megölné? Most van hatalma fölötte, vagy nincs? El tudja tépni a kötelékeit, vagy nem? Egyszóval: ördögien ki van találva ez az egész! Talán csak a maszkmesternek és néha a vágónak maradt helyén a szíve, s ők akkor is végezték a dolgukat, amikor már végképp nem lehetett tudni, hogy mire is megy ki az egész. Mert azt azért nem hiszem, hogy ördögi sugallatra ennyi pénzt pazarolt volna el Hollywood csak azért, hogy lássa, amint a nyuszifogú kislány alakítója idegösszeroppanást kap a film első megnézésekor. Ami mellékesen azért be is következett! Vagy az Alvilág nagyralátó lakói elvárnák tőlünk, hogy Az ördögűzőt filmnek – netán filmművészetnek – tekintsük?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/03 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5335