KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/május
• Létay Vera: Kis pörköltek és nagy eszmék A mérkőzés
• Zalán Vince: Magyarra fordította... A pogány madonna
• Zsugán István: Egy vezeklés története Beszélgetés Gábor Pállal
• Kézdi-Kovács Zsolt: A valóság és az álom Vita a filmforgalmazásról
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (3.)

• Zalán Vince: Makk mozijában
• Szörény Rezső: A tornádó, melynek neve Makk Károly
• Jancsó Miklós: A jelenlét embere
• N. N.: Makk Károly filmjei
• Elbert János: Grúz ellenpontok Néhány interjú magánügyben
• Hegedűs Zoltán: Elindult a rue des Halles-ból Az élő René Clair
• Bajomi Lázár Endre: A patafizikus filmrendező Az élő René Clair
• N. N.: René Clair filmjei Az élő René Clair
• Nemeskürty István: Gorkij bűvöletében Mark Donszkoj (1901–1981)
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Szerzői filmek – egy sovány tehén esztendeje Sanremo
• Bikácsy Gergely: A mormon család és a kínai vasút Lille
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: Az első nagy vonatrablás
• Koltai Ágnes: Hamburgi betegség
• Báron György: Óvakodj a törpétől!
• Iván Gábor: Bátorság, fussunk!
• Sólyom András: Nyári rét
• Fekete Ibolya: Sheila Levin meghalt, és New Yorkban él
• Kovács András Bálint: Éjjjel-nappal énekelek
• Ambrus Katalin: A félhold árnyékában
• Bikácsy Gergely: Építs házat, ültess fát!
• Koltai Ágnes: Hét januári nap
TELEVÍZÓ
• Vígh Károly: A Századunk új sorozatáról Végjáték a Duna mentén
• Loránd Gábor: Televízió és történelem Egy tanácskozás tanulságai
• Bognár Éva: Az értelem operája Weill–Brecht: A hét főbűn
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A csend és a mű
POSTA
• Berezsnyei L. Ottó: Kubrick Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A nagy postarablás

Kis kombinátorok

Schubert Gusztáv

No, milyen Magyarországon egy nagy postarablás? Kicsi. Egykés vidéken nehéz keresztapának lenni. A technológiai háttér is hiányzik még az európai színvonalú bűnözéshez, aki a Hét aranyember műszercsodáival indulna bankot, postát rabolni, az már túl van az első milliócskán, nem kézműves módszerekkel dolgozik. Mivel pótolhatja hát a szegény magyar betörő a hardver hiányát? Szoftverfejlesztéssel. Az intellektuális bűnözésé a jövő. Ha nagy szellemek találkoznak, az fleuve noir. Ha kicsik – mint itt –, az krimiparódia.

Az ötlet nem rossz: a postát belülről kell kirabolni. Az érdemei miatt menesztett önjelölt postafőnök, egyetemről kibukott fia, meg annak butuska szeretője, egy héttel megnyitása előtt beindítja az új lakótelepi postahivatalt, és zsebre vágja a hétfőtől péntekig befizetett pénzeket. Ha becsúsznak is apróbb gikszerek, azért jó az üzletmenet, egészen a legutolsó percekig, mikor is a műfaj szabályai szerint a nehezen szerzett millióknak egy pillanat alatt el kell úszniuk.

Ugyan nem látom be, intellektuális bűnözőből mért nem elég nekünk a Woody Allen (Fogd a pénzt, és fuss!), de ha már valaki kitalálta, hogy vígjátékot exportáljunk Hollywoodba, akkor a vígjáték igenis legyen mulatságos. Mert A nagy postarabláson (akár az előző 4-5 újmagyar komédián) – humorérzékem teljes épségének tudatában kijelenthetem – senki sem fog nevetni. Se itthon, se Hollywoodban. Nem mintha olyanok lennénk, mint „a szigorú polgártárs”, aki Ilf és Petrov szemére vetette, hogy gúnyolódnak az „új életen”. Engem éppenséggel az zavar, hogy nem gúnyolódnak. Hanem jobbára csak viccelődnek azon, ami pedig véresen komolytalan.

Azt persze minden filmrendező érzi, hogy a mi kis stabilizációnkról nehéz szatírát nem írni. De ettől a felismeréstől a vígjátékoknak csak annál rosszabb. Két ellentétes szándék, két idegen műfaj keveredik bennük viszolyogtatóan. Nem gondolnám, hogy esztétikai búvárlatok után kellene filmezésbe fogni, de annyit azért ajánlatos volna tudni, hogy a nevetés csak annyira kapcsolja össze a szatírát és a komédiát, mint sírás a hagymát és a tragédiát. Egy vígjátékba nem illik bele a lakótelepi Magyarország felfedezésének szociografikus hevülete vagy egy befuccsolt világ végének látomása. (A postarablók üzletmenetébe még az is belefér, hogy láthatóan a Tűz van, babám! tűzoltó báljától és – bizarr keverék ez is – a Hamu és gyémánt hideglelős össztáncától megihletve – bankettet adjanak a káposztásmegyeri publikumnak.) Egy szatírához viszont gyilkosabb irónia, és mélyebb filozófia illene. És ha már szélhámosok a hősei, osztag benderi zsenialitás. A nagy kombinátor attól lehengerlő, hogy rigorózusan realista, csak olyan bűnt követ el, ami áldozataiból kikívánkozik. A nagy szélhámost a kor illúziói éltetik. A nagy postarablás hősei kis kombinátorok, nem a hiszékenység vámszedői. Jól tudjuk persze, hogy „minden másképpen van”, mint azt a szerzők több mellékszereplő szájával tudtunkra adják – de azért a látszat másképpen csal, mint ahogy ebben a filmben képzelik. Ha valaki egy postahivatalba lépve azt hiszi, hogy egy postahivatalban van, jól képzeli. Hogy ki, és miben balek ma Magyarországon, ezt Ilf–Petrov-i éleslátás híján, nem ebből a filmből fogjuk megtudni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/12 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=624