KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/május
• Létay Vera: Kis pörköltek és nagy eszmék A mérkőzés
• Zalán Vince: Magyarra fordította... A pogány madonna
• Zsugán István: Egy vezeklés története Beszélgetés Gábor Pállal
• Kézdi-Kovács Zsolt: A valóság és az álom Vita a filmforgalmazásról
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (3.)

• Zalán Vince: Makk mozijában
• Szörény Rezső: A tornádó, melynek neve Makk Károly
• Jancsó Miklós: A jelenlét embere
• N. N.: Makk Károly filmjei
• Elbert János: Grúz ellenpontok Néhány interjú magánügyben
• Hegedűs Zoltán: Elindult a rue des Halles-ból Az élő René Clair
• Bajomi Lázár Endre: A patafizikus filmrendező Az élő René Clair
• N. N.: René Clair filmjei Az élő René Clair
• Nemeskürty István: Gorkij bűvöletében Mark Donszkoj (1901–1981)
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Szerzői filmek – egy sovány tehén esztendeje Sanremo
• Bikácsy Gergely: A mormon család és a kínai vasút Lille
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: Az első nagy vonatrablás
• Koltai Ágnes: Hamburgi betegség
• Báron György: Óvakodj a törpétől!
• Iván Gábor: Bátorság, fussunk!
• Sólyom András: Nyári rét
• Fekete Ibolya: Sheila Levin meghalt, és New Yorkban él
• Kovács András Bálint: Éjjjel-nappal énekelek
• Ambrus Katalin: A félhold árnyékában
• Bikácsy Gergely: Építs házat, ültess fát!
• Koltai Ágnes: Hét januári nap
TELEVÍZÓ
• Vígh Károly: A Századunk új sorozatáról Végjáték a Duna mentén
• Loránd Gábor: Televízió és történelem Egy tanácskozás tanulságai
• Bognár Éva: Az értelem operája Weill–Brecht: A hét főbűn
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A csend és a mű
POSTA
• Berezsnyei L. Ottó: Kubrick Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Bűvös vadász

Szerelmes fejvadász

Bakács Tibor Settenkedő

Az operahős oda-vissza reinkarnálódik az időben. Színhely: a középkor és a mai Budapest.

A „Bűvös vadász” mikroprocesszoros mikrofonnal a füle mögött, távcsöves puskájával lesben áll. Fedezéke egy templomtorony. Megbízásába hajszálnyi hiba csúszik. Ez a hajszál épp az ördög buksijáról kunkorodik bele a fiatalember sorsába. A merénylő helyett a túsz az áldozat. Mindenkivel előfordulhat ilyen baleset – nyugtatja meg főnöke. (Mély bölcsesség rejlik szavai mögött: ha nem te vagy az áldozat, még lehetsz gyilkos is. A baleset abban áll, hogy nincs harmadik választás.)

Hát így reinkarnálódik az időben oda-vissza Weber operájának bukolikus hőse, a szerelmes vadász. Ami ott és akkor a férfiasság attribútumaként a csellengő vadászt jelenti, itt és most akciócsoportban működő fejvadászt. Hiába a mese örök tipológiája, korunk nem tűri a pátoszt. Transzformálhatod akár az opera meséjét, akár középkori legendáriumok példabeszédeit ide, a jeltelenségében realisztikus XX. századba, nem tudod átmenteni a sors költészetét. A terroristaelhárító állami közalkalmazott nem hasonlít a nyilát hegyező erdőkerülőhöz. Egy szomorú szerelem kielégületlensége másképp szól Weber hangszerelésében, mint Enyedi Ildikó partitúrájában. Persze az operából Enyedinek csak a sztori szükségeltetik, egyébiránt nem tart közösséget a zeneművel. Még akkor is, ha Samiel vészjósló áriája, az ördög megidézése többször is aláfesti a budapesti képeket. Így szerelmi vágyódás helyett a házasságban működő érzelmi labilitás vattázza körül közbiztonsági hősünk mindennapjait.

Rendkívül komoly esztétikai dilemma elé helyezi a rendezőnő a műélvezőt. Egyszerre használja a kultúrtörténetbe beágyazódott művek szellemi kisugárzását és a film ipari kisrealizmusát. A kérdés az, miként lehet a film tárgyi konkrétságát hozzárendelni a mese absztrakt fantáziavilágához. Ez a dilemma végigkísért a mű élvezete alatt, s őszintén mondva, nem tudtam eldönteni, hogy sikeres-e próbálkozása. Mert ha tekintettel vagyok a kultúrtörténeti vonatkozásokra (hisz az ördöggel kötendő szövetség kifejezetten a művészet s nem a teológia sajátja), akkor Enyedi meséje rendkívül elgondolkodtató. Figyelmeztet arra, hogy nincs más történet, sors, választás, mint ami a lelkünk fölötti harcról szól. Hova, kinek ajánljuk magunkat? Az Úrnak vagy az ő patás, lázadó angyalának? S hogy a minket körülvevő díszlet észrevétlenül prózai – játszóterek, villamosok, bérházak aurája –, nem jelent semmit. A választás (gyilkos vagy áldozat) s a döntési mechanizmus (szövetség a gonosszal vagy a jóval) ugyanaz.

Ám ha nem vagyok képes és hajlandó kultúrtörténeti műélvezetre, s csupán csak retinámra bízom adrenalin-szintemet, hát akkor bajban vagyok, mert a film következetlenségekkel terhesen halad ostoba-szép beteljesedése felé.

A mese röviden: az ördög-közbiztonsági felettes fölajánlja a remegő kezű mesterlövésznek legújabb találmányát, zöldhegyű puskagolyóit. Ezek a golyók mindig célba találnak, hisz nem a kéz, hanem a gondolat irányítja a röppályát. Az ára a sikerességnek, hogy az utolsó lövedék célját maga Belzebub dönti el. S kit leterít ezen utolsó ólom, annak lelke pokolra száll. S hogy mégsem pusztítja el hősünk feleségét, ezt varázslatos kislányának (aki némiképp Szűz Mária mutációja) köszönheti. Pici praclijával elkapja mamája szíve elől a fémes halált. Happy end, persze a mesei megoldások végtelen szomorúságával.

E történet, mondom a puszta moziélvezet birodalmán belül, lassan halad. A végzetszerűség ott lebeg minden kockája mögött, ugyanakkor hiányzik belőle a végzetszerűséghez alkalmas hősök prototípusa. Mintha az eszmék azok hordozóik nélkül fújnák át az egyébként veretes képeket. (Máthé Tibor operatőr most sem adta alább. Világot teremt, mely csak a mozivászonról ismerhető meg.) Sors és ember divergenciája óhatatlanul csökkenti a tétet. Azt a tétet, amit a lélek üdvösségének hívunk. Másképp, az a borzasztó érzésem van, hogy a XX. századi ember lelke csigalélek, amivel jobb híján elégszik meg az ördög.

Emiatt nem késleltetésnek s izgalomfokozásnak fogom fel, mikor a kislány ellopja, majd fél óra múlva önként visszaadja apja töltényeit, hanem bőbeszédűségnek. Amit a mese szerkezeténél fogva elvisel, sőt megkövetel, az itt a filmben vágási hiba.

Még a magyar film zuhanórepülésébe nem tartozó művek esetében is megfigyelhető, mennyire bizonytalanok a ritmus tekintetében. Ott rövidülnek, ahol lassítani kéne, s ott lassulnak, ahol az unalom leselkedik. Nem beszélve az eizensteini montázselvről. Nincs a képeknek, snitteknek jelentésnövelő egymásra vonatkozása. Nem szeretném feltétlenül a rendező nyakába varrni, hisz itt lenne az idő, hogy beszéljünk mások, így a vágók, világosítók, díszletesek felelősségéről is.

Enyedi Ildikó Bűvös vadásza ambivalenciája ellenére is kötelező minden becsületes mozista számára, hisz jóval több annál, amin a kritika, jelesül ez is, fanyalog. Vagyis nem vagyok meggyőződve műélvezetemből fakadó reflexióim helyességéről. De azt tudom, hogy Az én XX. századom című remekmű videomásolatát otthon őrzöm polcomon, míg ebben az esetben megelégszem azzal, hogy láttam e művet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/11 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=765