KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/június
• Zalán Vince: A tények nem beszélnek önmagukért A Balázs Béla Stúdió 1980-as filmjeiről
• N. N.: A Balázs Béla Stúdió 1980-as filmográfiája
• Zsugán István: Mammon-tánc, magyar módra Fogadó az Örök Világossághoz
ESZMECSERE
• Faragó Vilmos: Boldogtalan film
ANIMÁCIÓ
• Sík Csaba: A légy szeme A Pannónia Stúdió rajzfilmjeiről
• Sváby Lajos: Donald Kacsa mosolya, Mona Lisa búja

• Pörös Géza: Az emberi kapcsolatok aszinkronitása Beszélgetés Kovács Andrással
• Gambetti Giacomo: „Párbaj a modern ridegséggel”
• Nemes Nagy Ágnes: Például a Baktérítő Sivatagi show
• Molnár Gál Péter: Koreo-mirákulum Mindhalálig zene
• Bikácsy Gergely: Minotaurusz gyermekei A fiú
• Koltai Ágnes: Az elnyűhetetlen kamaszkor A strand téli őre
• Bársony Éva: Kifosztott szeretők Csak a szerelem
• Csala Károly: Celluloid-kultúra Gondolatok egy kongresszus után
• Zilahi Judit: Az Oscar múltja és jelene
• Gregor Ulrich: A díjazottak évtizede
LÁTTUK MÉG
• Róna-Tas Ákos: Galileo Galilei
• Rózsa Zoltán: A királyi biztos szeretője
• Schéry András: Languszta reggelire
• Harmat György: Üzenet az űrből
• Sulykos Ilona: A végrehajtó
• Iván Gábor: A XX. század kalózai
• Szalai Anna Mária: Kamaszok
• Dániel Ferenc: Hét szeplő
• Loránd Gábor: Hét különleges megbízott
TELEVÍZÓ
• Bernáth László: Börtönrevű a képernyőn jegyzetek a Bűn című sorozatról
• Koltai Ágnes: Az emberek szeretnek várni valamire... Beszéljünk a sorozatokról
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Dalol a flotta
• Bikácsy Gergely: A besúgó
TELEVÍZÓ
• Zolczer János: Műholdról indul a harmadik műsor Televíziózás Pozsonyban
KÖNYV
• Kovács András Bálint: Jean-Luc Godard: Beveztés egy igazi filmtörténetbe
POSTA
• N. N.: Teta veleta

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Anilogue

A valóságon túl

Orosz Anna Ida

Felnőttéválás, mentális utazások és metafizika a 11. Anilogue legemlékezetesebb animált rövidfilmjeiben.

 

„Ha az élőszereplős film feladata az, hogy a fizikai valóságot bemutassa, az animációs film a metafizikai realitással törődik” – a 2013-as Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon vetített narratív rövidfilmek legtöbbje igyekezett John Halas bombasztikus definíciójának megfelelni. A legizgalmasabb animációs kisfilmek a fizikai, valamint a virtuális matéria megelevenítésén keresztül az egyéni fejlődéstörténeteket, mentális állapotokat, képzeletvilágokat tömör parabolákon, egyedi technikai és vizuális megoldásokon keresztül villantották fel.

 

 

Felnőtté válnak

 

A felnőtté válás aktusát legoptimistább szellemben, a szó szoros értelmében fejlődésregényként értelmezve dolgozza fel Vácz Péter Nyuszi és Őz című diplomafilmje, amelyben a címszereplő két jóbarát életében bekövetkezett drasztikus változás megoldandó és megoldható probléma. (Valószínűleg ennek a pozitív gondolkodásnak is szól a számos nemzetközi közönségdíj után az Anilogue legnépszerűbb filmjének járó elismerés is.) A mai magyar animáció legsikeresebb darabjában (a közönségdíjak és a szakmai zsűri-elismerések száma már jóval 40 felett jár) a megszokottat felváltó ismeretlen állapotát az alkotók pofon egyszerű módon ábrázolják. A lelki és szellemi állapotváltozást fizikaivá teszik: a film első felét uraló és a szereplők számára otthonos 2D síkját a bábanimáció 3D-s terével váltják fel.

A Nyuszi és Őzhöz hasonló pontos, kimért dramaturgiai építkezés jellemzi a francia Jérémy Clapin kisfilmjeit is. Legutóbbi munkája, a rövidfilmek versenyében a zsűri fődíját kiérdemlő Palmipedárium a fesztivál egyik legemlékezetesebb animációja volt. A letisztult, realista ábrázolásmódú, visszafogott, hideglelős képekkel, szöveg nélkül mesélő tízperces film egy késő őszi nyirkos, ködös lápvidéken játszódó, borzongató hangulatú nevelődéstörténet. A vidéki tanyán élő kisfiú napközben ugyan egy kerekeken guruló fakacsával játszik, esténként pedig plüssmackói társaságában alszik el, de már elég nagy ahhoz, hogy apjával hajnalban kacsákra vadásszon, majd ezen felbuzdulva gonosz játékot űzzön a kertvégi mocsár partján éldegélő, mesebeli szárnyas lénnyel.

A fődíjas filmben vázolt kamaszkori beavatástörténet kap még sokkolóbb színezetet a festőművészként is tevékenykedő lengyel Zbigniew Czapla filmjében. Az alkotó az élő videófelvételeket kikockázva, sodró lendületű ecsetvonásokkal dolgozza át a képeket. Az így kapott idegesen pulzáló vonalak rendkívül zaklatott ritmust kölcsönöznek a fotórealisztikus alapú Totónak. A tizenkét perces film balladisztikus tömörséggel vázolja a címszereplő ministráns kisfiú traumatikus felnőtté válásának eseménysorát, amely az anya lábánál űzött önfeledt játéktól a sekrestyében történt megrontásán át magába fordult elkóborlásáig vezet.

 

 

Vizionálnak

 

A belső, lelki folyamatok ábrázolására az animációs szerzők különösen látványos megoldásokkal tudnak előhozakodni. A Hőguta (Insolation) című film a neves francia animációs iskola, a La Poudriere berkein belül készült. A rövidfilm kamasz főhőse, Irvine a fülledt nyári melegben egy csendes tóparton hűsöl szülei társaságában. Hogy az unalmas családi piknikbe némi izgalmat csempésszen, gumimatracán egykedvűen szenderegve változatos vízbefúlásokat vizionál magának. Ám elképzelt halálaiból folyamatosan kizökkenti a cseppet sem patetikus, izzadság-, naptej- és kibelezett halszagú rögvalóság. A meleg nyári akvarellszínekkel, látszólag laza kézmozdulatokkal megfestett diákfilm bravúrosan egyensúlyoz képzelet és valóság határán, és teszi átélhetővé a durcás tinédzser eszképista fantáziálását.

A spanyol Nicolai Troshinsky Asztigmiája (Astigmatismo) első látásra szédítően követhetetlen, hiszen a film fő vizuális ismérve a kamera egyszerre leheletfinom és villámgyors fókuszkeresése, miközben egy fogócskázó gyerekpárt kutat az elő-, közép- és háttér kulisszái között. A film homályos foltokból és éles pontokból építkező monokróm vizuális világát a főszereplő kisfiú szemtengelyferdülése motiválja, akinek az orráról játszópajtása leveri a szemüvegét a film legelején. A kisfiú látászavarának köszönhetően mikrokörnyezetét egy csapásra varázslatos lények népesítik be – mintha Jurij Norstein képzeletet és valóságot különös érzékenységgel egybegyúró Mesék meséje elevenedne meg bő harminc év távlatából. Az orosz animációs óriással való párhuzamot erősíti a grafikai alapú, papírkivágásos technika is, amelyet a – szintén orosz származású – Troshinsky meglehetősen bonyolult módon alkalmazott. Az alkotó ugyanis egy sajátépítésű, ötemeletes multiplán trükkasztalon illesztette egybe a jeleneteket digitális kamerája alatt. A többszázfős VFX stábok által megkreált mozis látványvilágok korában az ilyen virtigli kézműves eljáráshoz való megszállott ragaszkodás már önmagában megsüvegelendő, a bravúros végeredményt látva pedig dupla öröm, hogy a technikai kísérlet során egy minden ízében magával ragadó mesés világ született.

A dezorientált tekintet vezérli a Norman című belga filmet is, ahol egy felnőtt férfi nagyvárosi impressziói elevenednek meg. A tavaly Annecyban a legjobb elsőfilm díjával elismert animáció címszereplője környezetét, akárcsak egy kisgyerek, a lényegtelennek tűnő apró részletek alapján térképezi fel. Kényszeresen gyűjtögeti az utcán eldobott ételmaradékokat, próbálja megérinteni a mosdóban mellette álló férfi szandálját vagy megtapogatni a taxisofőr nyakán lévő anyajegyet. Az egyszerre gyámoltalan félnótás és paranoiás szociopata mentális állapotát a film fiatal alkotója, Robbe Vervaecke sötét tónusú olajfestékbe mártott ecsettel mázolja fel, és mintha ebben a vaskos, ragadós matériában is a főszereplő súlyosan terhelt lelki világa tükröződne.

Az izraeli származású házaspár, Uri és Michelle Kranot filmje, a Kongó föld (Hollow Land) egy metaforikus utazás története. Egy óceánjáró gyomrából fiatal pár ereszkedik le a homokos partra: az asszony állapotos, a férfi egy fürdőkádat cipel a hátán. A kiesnek tűnő tengerparti városról rögtön kiderül, hogy csak a kikötői határőr mögött kifeszített plakáton tűnik idillinek, a valóságban szó sincs róla, hogy a Kánaánba érkeztek volna. Az orwelli hangulatú, koszlott metropoliszban uralkodó apokaliptikus állapotokat képtelenek megszokni: a lepusztult panellakásban nem működik a víz; a városlakóknak egy vécépumpával a fejükön szabad csak kimozdulni otthonról, amit állandó helikopteres járőrözéssel ellenőriznek a rendfenntartók. Így gyermekük megszületése után a házaspár azonnal vitorlát bont a magukkal hurcolt zománckádban. A jelenleg hazájuktól távol, Dániában letelepedett alkotópáros filmje egyszerre személyes vallomás a beilleszkedés képtelenségéről és naprakész parabola a körülöttünk zajló, jelenkori bolygó hollandiságról.

 

 

Ráébresztenek

 

A valószerű mozzanatokat és absztrakt tereket vegyítő távol-keleti animációs rövidfilmek a nyugati szem számára meglehetősen visszafogott szürreális víziók, melyek során csöndes reveláció vár a nézőre.

A tavalyi Berlinálé versenyprogramjában is bemutatott dél-koreai Young Jumi fekete-fehér filmje, a Szerelmi játékok (Yeon-ae-no-ri / Love Games) képi világát és történetét tekintve egyszerre maximálisan stilizált és végletesen valószerű. A vakítóan fehér, lecsupaszított háttér előtt megjelenő átlagos férfi és nő alakját a film képzőművész szerzője a naturalizmus igényével rajzolta meg, és az őket körbevevő tárgyakat a lehető legnagyobb részletgazdagsággal vitte színre. A képi ábrázolásmódok ilyetén keverése a film cselekményében is megjelenik: a két felnőtt ember a földre rajzolt négyzeten belül, ebből az imaginárius térből sosem kilépve, kétfős gyerekjátékokat kezd el játszani (teázást imitálni, bekötött szemmel kekszet enni, majd fogócskázni, orvosi kivizsgálósat játszani és meghalást színlelni.) A minimalista színházat idéző absztrakt tér és az abba helyezett teljesen valószerű szereplőpár közt feszülő űrben valamiféle füveskönyvszerű elemi alapigazságra ébredünk rá ember és ember kapcsolatáról.

A Futon (kiteríthető japán matracágy) című „haikus” videóklip leheletfinom ceruzavonalakból, visszafogott színekből, lassú, puha mozgásokból építkezik, melyben álom és ébrenlét között forgolódva, a rációt mindenestül félretéve kapunk nehezen felejthető, érzéki, ha tetszik, valóságon túli benyomásokat. A képek mögött felsejlő, szavakkal csak nehezen leírható metafizikai realitással foglalkozó rövidfilmek minden bizonnyal azzal az egyetemes animációs ideával vannak párbeszédben, amelyet a magyar származású brit rendezőegyéniség, John Halas egykor, a 20. század derekán megfogalmazott.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/02 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11587