KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/június
• Zalán Vince: A tények nem beszélnek önmagukért A Balázs Béla Stúdió 1980-as filmjeiről
• N. N.: A Balázs Béla Stúdió 1980-as filmográfiája
• Zsugán István: Mammon-tánc, magyar módra Fogadó az Örök Világossághoz
ESZMECSERE
• Faragó Vilmos: Boldogtalan film
ANIMÁCIÓ
• Sík Csaba: A légy szeme A Pannónia Stúdió rajzfilmjeiről
• Sváby Lajos: Donald Kacsa mosolya, Mona Lisa búja

• Pörös Géza: Az emberi kapcsolatok aszinkronitása Beszélgetés Kovács Andrással
• Gambetti Giacomo: „Párbaj a modern ridegséggel”
• Nemes Nagy Ágnes: Például a Baktérítő Sivatagi show
• Molnár Gál Péter: Koreo-mirákulum Mindhalálig zene
• Bikácsy Gergely: Minotaurusz gyermekei A fiú
• Koltai Ágnes: Az elnyűhetetlen kamaszkor A strand téli őre
• Bársony Éva: Kifosztott szeretők Csak a szerelem
• Csala Károly: Celluloid-kultúra Gondolatok egy kongresszus után
• Zilahi Judit: Az Oscar múltja és jelene
• Gregor Ulrich: A díjazottak évtizede
LÁTTUK MÉG
• Róna-Tas Ákos: Galileo Galilei
• Rózsa Zoltán: A királyi biztos szeretője
• Schéry András: Languszta reggelire
• Harmat György: Üzenet az űrből
• Sulykos Ilona: A végrehajtó
• Iván Gábor: A XX. század kalózai
• Szalai Anna Mária: Kamaszok
• Dániel Ferenc: Hét szeplő
• Loránd Gábor: Hét különleges megbízott
TELEVÍZÓ
• Bernáth László: Börtönrevű a képernyőn jegyzetek a Bűn című sorozatról
• Koltai Ágnes: Az emberek szeretnek várni valamire... Beszéljünk a sorozatokról
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Dalol a flotta
• Bikácsy Gergely: A besúgó
TELEVÍZÓ
• Zolczer János: Műholdról indul a harmadik műsor Televíziózás Pozsonyban
KÖNYV
• Kovács András Bálint: Jean-Luc Godard: Beveztés egy igazi filmtörténetbe
POSTA
• N. N.: Teta veleta

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Skandináv zsánerek

A skandináv Hollywood

Jégvihar Kaliforniában

Géczi Zoltán

A dán, svéd, norvég, izlandi filmesek az elmúlt években nemcsak Hollywoodot hódították meg, de az amerikai tévéképernyőket is.

Skandinávia a kortárs európai filmgyártás nagyra nőtt kistigrise: pár év leforgása alatt friss és karizmatikus arculatot adott a modern krimi zsánerének, miközben az észak-európai filmesek Hollywoodban is megtalálták a számításukat, és a szakmai önfeladást elkerülve váltak a nemzetközi mainstream fontos szereplőivé.

 

Az észak-európai film újkori felemelkedése már az1990-es évek elején kezdődött, amikor Billie August (Hódító Pelle, 1987) és Lars von Trier (Európa, 1991), a Dán Nemzeti Filmiskola egykori renegátjai sorra nyerték a nagy presztízsű díjakat a különböző fesztiválokon, de az új generációs skandináv krimi a Dogma 95 mozgalom hamvaiból kelt életre. Az eredeti kiáltvány, mint minden radikális filmesztétikai mozgalom, szükségszerűen kudarcra volt kárhoztatva; oly kérlelhetetlen szigorral korlátozta a rendezők munkáját, hogy már születésének pillanatában korlátozott élettartam-kilátásokkal rendelkezett. Ennek ellenére a Dogma 95 különösen termékeny kudarc volt: megtisztította a terepet és kijelölte az irányt, nemzetközi hírnévhez segítette Lars von Triert (Idióták, 1998), Thomas Vinterberget (Születésnap, 1998) és Søren Kragh-Jacobsent (Mifune utolsó éneke, 1999), parázs vitákat szított a szakmai fórumokon, és felhívta a világ figyelmét a kompromisszummentes víziókat megvalósító filmesekre. Mivel a kényszerbetegséggel határos puritánság kezelhetetlen problémákat fiadzott, az utódok számos szabályt megdöntöttek (ezek közül a legnyilvánvalóbb a zsánerfilmek forgatásának tilalma), de a szerzői szemlélet dominanciája és a realizmus igénye a modern északi krimi meghatározó jellemzőjévé, világraszóló sikerének kulcsává vált.

 

 

Los Angeles ostroma

 

A duplanullás évtized második felében olyan filmesek kaptak vízumot Hollywoodba, mint Baltasar Kormákur (Izland), Mikael Håfström, Niels Arden Oplev, Thomas Alfredson, Daniél Espinosa, Noomi Rapace, Joel Kinnaman, Jonas Åkerlund (Svédország), Morten Tyldum (Norvégia), Nicolai Arcel, Nicolas Winding Refn, Mads Mikkelsen, Nikolaj Coster-Waldau (Dánia). S bár számos elrettentő példa bizonyítja, hogy a hollywoodi invitáció nem csupán szakmai lehetőséget jelenthet, de az áttelepült filmesek alkalmasint csapdahelyzetben is találhatják magukat (a pórul járt ázsiai és európai rendezők száma tetemes), a skandináv alkotók meg tudták őrizni szakmai integritásukat.

A svéd krimi mainstream áttörést a Stieg Larsson regényciklusából forgatott Millenium-trilógia hozta meg. Az angol nyelvű kiadás #1 bestsellerré vált (az Egyesült Királyságban 1,7 millió, az USA-ban 3,4 millió példányban kelt el), majd az első kötet filmváltozata (A tetovált lány,2009) példa nélkül álló módon 104 millió dollárt hozott a világpiacon. Az amerikai producerek nem csak a jogokra, hanem a rendezőre és a főszereplőre is rögvest lecsaptak, s bár sem Niels Arden Oplev nem vállalta a remake levezénylését, sem Noomi Rapace a szerep újrázását, mindketten gazdagon profitáltak a látványos sikerből. A svéd színésznő azóta forgatott Guy Ritchie-vel (Sherlock Holmes: Árnyjáték, 2011) és Ridley Scottal (Prometheus, 2012), főszerepet kapott Niels Arden Oplev első amerikai rendezésében (Bosszútól fűtve, 2013), következő amerikai filmjében pedig szintén egy honfitársa, Daniél Espinosa dirigálja (Child 44). Mindemellett az eredeti mozi is több mint méltányos elbánásban részesült: David Fincher svéd helyszíneken, válogatott színészgárdával készítette el az amerikai változatot a Sony stúdió számára (2011), ami R-kategóriás besorolás mellett is 232 millió dolláros nemzetközi bevételt ért el, ugyanakkor a kritikai elismerések mellett öt Oscar- két Golden Globe jelölést szerzett.

Ahogy az előző generációból is a legmegveszekedettebb lázadó, Lars von Trier vált a legnagyobb sztárra, az új nemzedék legtöbbet hivatkozott figurája is egy hírhedten öntörvényű filmes lett. Nicolas Winding Refn a dán és angol nyelven forgatott produkciókat (Elátkozott város-trilógia, 1996-2005; Bronson, 2008) követően került Hollywoodba, és úgy tudott stabil szakmai reputációt építeni, hogy esze ágában sem volt megfelelni a stúdiórendszer elvárásainak. Első amerikai rendezése, a Drive – Gázt! (2011) hetek leforgása alatt vált kultuszfilmmé, rendre felbukkant a tárgyév legkiemelkedőbb alkotásait összegyűjtő listákon, komoly bevételt termelt a nemzetközi forgalmazásban, és sztárstátuszba emelte a főszereplő Ryan Goslingot. Az idén bemutatott Csak Isten bocsáthat meg azonban jócskán megosztotta a közönséget; főként azok csalódtak az ultra-erőszakos, metafizikai szimbólumokkal telezsúfolt moziban, akik nem tájékozódtak a dán író-rendező katalógusát illetően, illetve nem vették kellően komolyan a film ajánlását (a rendező Alejandro Jodorowskynak dedikálta a mozit). A Csak Isten bocsáthat meg ugyanis közelebb áll Nicolas Winding Refn eredeti stílusához, mint a szupercoolság mozgóképes ikonjaként mennybe menesztett Drive – Gázt!: homályos múltú, elveszetten bolyongó, szótlan hőse a Valhalla (2009) félszemű főszereplőjének parafrázisa, hipnotikus erejű, fülledten impresszionista képi világa és a brutális erőszak naturalista ábrázolása pedig a Tom Hardy zseniális színészi munkáját is dicsérő Bronson hagyatéka (mindkét filmet Larry Smith fényképezte). A dán író-rendező megkapta a belépőjét, mégsem akar a mainstream Hollywood közkatonájává válni: többek között egy Harrison Forddal tervezett thrillert is visszautasított kreatív nézeteltérések miatt („Túl rövid az élet ahhoz, hogy olyan filmeket nézzünk, amiben Harrison Ford nem akar meghalni” – nyilatkozta komiszan), jelenleg pedig az európai képregénykultúra egyik legmívesebb gyöngyszeme, a Jean Giraud és Alejandro Jodorowsky nevéhez köthető The Incal élőszereplős adaptációján munkálkodik.

Jelen pillanatban mintegy tucatnyi skandináv rendező dolgozik Hollywoodban, és ennél is több északi produkció vár újraforgatásra. Az izlandi Baltasar Kormákur a Vérvonal (2006) sikerét követően kötött ki Amerikában, ahol egy rendkívül kényelmetlen és felkavaró drámával (Lélegezz!, 2010) mutatkozott be, majd leforgatta első nagyjátékfilmje remake-jét (Csempészek, 2012), idén pedig a 2 kaliber című krimivel képviseltette magát a világ filmszínházaiban. Daniél Espinoza Denzel Washingtonnal és Ryan Reynolds-szal készítette el a Védhetetlent (2012), de észak-amerikai debütálásánál sokkalta érdekfeszítőbb a következő munkája (Child 44), amiben Noomi Rapace, Gary Oldman, Joel Kinnaman, Tom Hardy és Vincent Cassel játsszák a fontosabb szerepeket. A norvég Morten Tyldum (Fejvadászok, 2011) Alan Turing életéről forgat (The Imitation Game), a dán Nikolaj Arcel pedig az Egy veszedelmes viszony (2012) nemzetközi sikerét követően költözött át Los Angelesbe, miután a Warner Bros felkérésére elvállalta a Fables című urban fantasy képregény mozgóképre vitelét. Ami az újraforgatásokat illeti: Daniél Espinoza Instant dohány (2010) című filmje rendezőre vár, a Fejvadászokat Martin Scorsese fogja adaptálni a Working Title felkérésére (az eredeti regényt jegyző Jo Nesbo Hole-sorozatának észak-amerikai filmjogait szintén lekötötték), a Vérvonal jogai régóta amerikai kézben vannak, és nem volna túl nagy meglepetés, ha az Egyesült Királyságban két ízben is feldolgozott Elátkozott város is kapna egy hollywoodi remake-t.

 

 

One Vision

 

A skandináv invázió második hulláma nem a széles vásznon, hanem a televízió képernyőjén zajlott le. A DR1 és DR2 néven két adót működtető Danish Broadcasting Corporation az 1990-es évek végén Hollywoodba küldte a vezető producereket, hogy tanulmányozzák az amerikai sorozatfejlesztési és forgatási módszereket. A Los Angelesben szerzett tapasztalatokat összevetették a dán viszonyokkal, és a csatorna igényeit szem előtt tartva kidolgoztak egy olyan szakmai keretrendszert, ami harmonizálja a kreatív és a gazdasági megfontolásokat, az újvilági és az európai gyakorlatot.

Tekintettel a skandináv piac méretére, nyilvánvaló volt, hogy költségvetés dolgában nem versenghetnek az amerikaiakkal (egy 12 epizódot számláló hollywoodi sorozat költségvetése akár a 80-100 millió dollárt is elérheti, a dánok általában 8-12 milliót költhetnek egy szezonra, amit rendszerint koprodukciós konstrukcióban finanszíroznak), ezért a magas büdzsét feltételező műfajok (sci-fi, kosztümös történelmi dráma) eleve kiestek, és a kortárs közegben játszódó történetek felé fordultak. A munkálatokat ugyanúgy showrunner (vezető producer) irányítja, mint Amerikában, viszont a kreatív stáb jóval nagyobb szabadságot kap. A One Vision policy lényege, hogy az író munkájába nem szólnak bele a producerek; ha elfogadtak egy scriptet, akkor a szerző már belátása szerint dolgozhat. A gyártásvezetők és a stúdiófőnökök nem küldözgetnek note-okat (ez Hollywoodban hétköznapi gyakorlat), nem befolyásolhatják a dramaturgiát a vélelmezett vagy valós közönségigényekre hivatkozva, nem toldozgatják-foldozgatják a kész anyagot utóforgatások elrendelésével, hanem a metódus nevéhez híven hagyják érvényesülni az alkotó eredeti vízióját. A dán közszolgálati televíziónál meghonosított alkotói légkör pompás eredményeket fiadzott, a helyi produkciók színvonala elképesztő mértékben megemelkedett, a minőség pedig üzleti szempontból is busásan kifizetődött.

A 2011 őszén indult, dán-svéd koprodukcióban készült Bron/Broen (2011-) a skandináv krimikre jellemzően borongós, komoran moralizáló történet, rendkívül gondos kivitelezésben; Dániában egymilliós nézettséget ért el, és a hollywoodi, illetve európai producerek is felfigyeltek a sorozatra. Az amerikai FX kábeltévé változatlan címmel (The Bridge), a brit Sky Atlantic és a francia Canal+ pedig The Tunnel címmel forgatta le saját honosítását, amelyek idén kerültek sugárzásra. A hollywoodi változat (főszereplők: Diane Krüger, Demian Bichir) tisztességes adaptáció, de az eredeti széria elképesztően masszív atmoszféráját, stílusos képvilágát nem sikerült reprodukálni, és a dán-svéd koprodukcióban oly beszédes csendeket a kelleténél kicsit sűrűbb párbeszédekkel igyekeztek kiváltani, ugyanakkor a frissen bemutatott angol-francia mutáció (amelyben a Csalagút vette át az Öresund-híd szerepét) két epizód után jóval bizalomgerjesztőbbnek tűnik.

A dán-svéd-norvég koprodukcióban készült Forbrydelsen (2007-) két kontinensen is kultsorzattá vált. Csak Dániában 1,7 millió (!) nézőt ültetett tévé elé hétről-hétre, több európai országban is sugározták, a legnépszerűbb nyilvános internetes adatbázis pedig tucatnyi nyelven kínál nem hivatalos feliratot az epizódokhoz. A remake-et a Fox Television Studios készítette el, az első évad 2011-ben került sugárzásra az AMC kábelcsatornán; az amerikaiak olyannyira elkötelezték magukat az eredeti széria értékeinek maradéktalan átmentése mellett, hogy egy füst alatt a dán producereket is leszerződtették (a férfi főszerepet pedig egy svéd színészre, Joel Kinnamanre bízták). Bölcs döntést hoztak: az újraforgatott, Seattle városába helyezett The Killing az évad egyik legerősebb produkciójaként mutatkozott be és komoly kritikai sikert aratott, bár nézettség terén nem teljesítette maradéktalanul az elvárásokat. Utóbbi azért sem meglepő, mert a gyermekgyilkossági ügyön dolgozó nyomozópáros története korántsem holmi simára polírozott, középosztály-kompatibilis anyag, aminek a megtekintése nyugtatóan hat a nagytakarításban megfáradt kertvárosi háziasszonyok idegzetére. A szerfelett kényelmetlen társadalmi tabukat (gyermekprostitúció, kábítószerek, fiatalkorú bűnözés, egyéb devianciák) szenvtelen realizmussal ábrázolja, ahogy a detektívmunkát sem sorsszerűen eredményes folyamatként mutatja be – mindvégig nyitva áll a lehetőség, hogy a saját démonjaik által űzött, zilált rendőrtisztek önfeláldozó erőfeszítései merőben hiábavalók, és soha nem fognak pontot rakni a borzalmas ügy végére. A sorozatot a harmadik évad után törölték; legfőképpen üzleti okokra hivatkozva tettek így, bár kreatív szempontból is felmerülhettek kétségek, mert az utolsó szezon megrázóan keserű, nihilista lezárásával a cselekmény kikerekedett, a legfontosabb kérdések mind megválaszoltattak.

Már forog a Den som dræber (2011-) amerikai adaptációja (Those Who Kill), előkészületi szakaszban van a Department Q, s mivel a kreatív válságot hírből sem ismerő szerzők folyamatosan szállítják a televíziós potenciálban bővelkedő regényeket és az eredeti forgatókönyveket, a dán közszolgálati csatorna a következő két évre nem kevesebb, nyolc új bemutatót írt ki. A hollywoodi producerek korábban kész anyagokat vásároltak, ma pedig már pre-production projektekre tárgyalnak (ez mindkét fél számára számottevő előnyökkel jár), amelyeket elsősorban kábeltévés forgalmazásra szánnak. A kábeltévé optimális médium az európai eredetű tartalom számára, hiszen ezek a nyomasztó hangulatú, komótos tempójú, lélektanilag zaklatott bűnügyi történetek elsősorban a nagyvárosi felnőtt értelmiség igényeit szolgálják ki, a fősodorbeli nyomozós sorozatok (CSI, Criminal Minds, Bones) hívei könnyebben befogadható, érzelmileg kevésbé megterhelő élményre vágynak. Ugyanakkor a televíziós jogok értékesítésének és az internetes letöltéseknek hála a kortárs skandináv krimisorozat kategóriája önmagában is komoly nemzetközi rajongótáborral rendelkező, erős márkanévvé vált.

 

 

Kis nemzetek nagy filmjei

 

A bűnügyi zsáner régi hagyományokkal rendelkezik Észak-Európában, de ahhoz, hogy a regionális filmipar uralkodó műfajává lépjen elő, jól kidolgozott szakmai koncepció és tudatos építkezés szükségeltetett. Ahogy a jó borász megvizsgálja a talajt, tájékozódik a mikroklímát illetően, behatóan tanulmányozza a történelmi hagyományokat, mielőtt eldönti, mely szőlőfajtát érdemes telepíteni, hogy kimagasló minőségű bor szülessen az adott dűlőben, a skandináv mozi jelenlegi arculatának felépítése is szakértelmet és következetességet, eltökéltséget és kreativitást igényelt.

Az északi-európai filmgyártás felemelkedése példaértékű sikertörténet: az írók és a rendezők, a producerek és a színészek nem voltak restek kijárni az amerikai iskolát, ugyanakkor megőrizték sajátos esztétikájukat és világnézetüket, és a hétköznapi emberek kifinomult lélektani ábrázolásának képességéből adódóan a treatment formájában banálisnak tűnő történetekből is sűrű atmoszférájú, egyedi mozikat tudnak forgatni. Eme szakmai erényeknek köszönhetően az 5,6 milliós Dánia és a 9,6 milliós Svédország egyaránt képes volt olyan nemzeti filmipar létrehozására, amelyben éppolyan fontos a szerzői szemlélet és a minőség iránti elkötelezettség, mint a professzionalizmus, így hazai pályán és idegenben egyaránt méltó kihívóivá váltak a nemzetközi filmkultúrát domináló hollywoodi stúdiórendszernek


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/12 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11676