KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/június
• Zalán Vince: A tények nem beszélnek önmagukért A Balázs Béla Stúdió 1980-as filmjeiről
• N. N.: A Balázs Béla Stúdió 1980-as filmográfiája
• Zsugán István: Mammon-tánc, magyar módra Fogadó az Örök Világossághoz
ESZMECSERE
• Faragó Vilmos: Boldogtalan film
ANIMÁCIÓ
• Sík Csaba: A légy szeme A Pannónia Stúdió rajzfilmjeiről
• Sváby Lajos: Donald Kacsa mosolya, Mona Lisa búja

• Pörös Géza: Az emberi kapcsolatok aszinkronitása Beszélgetés Kovács Andrással
• Gambetti Giacomo: „Párbaj a modern ridegséggel”
• Nemes Nagy Ágnes: Például a Baktérítő Sivatagi show
• Molnár Gál Péter: Koreo-mirákulum Mindhalálig zene
• Bikácsy Gergely: Minotaurusz gyermekei A fiú
• Koltai Ágnes: Az elnyűhetetlen kamaszkor A strand téli őre
• Bársony Éva: Kifosztott szeretők Csak a szerelem
• Csala Károly: Celluloid-kultúra Gondolatok egy kongresszus után
• Zilahi Judit: Az Oscar múltja és jelene
• Gregor Ulrich: A díjazottak évtizede
LÁTTUK MÉG
• Róna-Tas Ákos: Galileo Galilei
• Rózsa Zoltán: A királyi biztos szeretője
• Schéry András: Languszta reggelire
• Harmat György: Üzenet az űrből
• Sulykos Ilona: A végrehajtó
• Iván Gábor: A XX. század kalózai
• Szalai Anna Mária: Kamaszok
• Dániel Ferenc: Hét szeplő
• Loránd Gábor: Hét különleges megbízott
TELEVÍZÓ
• Bernáth László: Börtönrevű a képernyőn jegyzetek a Bűn című sorozatról
• Koltai Ágnes: Az emberek szeretnek várni valamire... Beszéljünk a sorozatokról
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Dalol a flotta
• Bikácsy Gergely: A besúgó
TELEVÍZÓ
• Zolczer János: Műholdról indul a harmadik műsor Televíziózás Pozsonyban
KÖNYV
• Kovács András Bálint: Jean-Luc Godard: Beveztés egy igazi filmtörténetbe
POSTA
• N. N.: Teta veleta

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Get On Up

Soós Tamás Dénes

Get On Up – amerikai, 2014. Rendezte: Tate Taylor. Szereplők: Chadwick Boseman, Nelsan Ellis, Dan Aykroyd. Forgalmazó: Bontonfilm. 139 perc.

Mikor Elvis meghalt, James Brown állítólag elintézte, hogy kettesben maradhasson az elhunyttal. „Elvis, te szemét! Már nem vagyok második” – zokogta az énekes holtteste fölött. Az anekdotában ott van, amit Brownról alapjáraton tudni kell: arroganciája, hatása és zsenije, mit tényleg csak Presleyéhez lehet mérni. Nélküle más lett volna Mick Jagger vagy Michael Jackson mozgáskultúrája, és más a komplett soul-, funk- és autóreklám-történet (gerappa!). A Get On Upban is ott van, amit a soul keresztapjáról Wikipedia-olvasás nélkül tudni illik: a bántalmazással teli gyerek- és a drogos őrülettel terhelt időskor, a fekete jogi mozgalmak iránti elkötelezettség, na meg a zenész, aki műfajokat reformált, és a saját kezébe vette az üzletet, az albumkiadást és koncertszervezést, modellt teremtve a lemezipar összeomlása után érkezők számára.

Tate Taylor (A segítség) filmjéből épp csak az összefüggések hiányoznak: hogy Brown támogatta ugyan Martin Luther Kinget, de nyíltan rasszista politikusokkal is barátkozott; hogy zsarnoki precizitása miatt a legkisebb kihágásért – késésért, piálásért, füvezésért – pénzbírságolta zenekarának tagjait, de évekig drogfüggő volt; hogy hihetetlen zenei érzékkel újított, de közben bíróságra is járt a másoktól elcsaklizott szerzemények miatt. Brown személyiségének összetettsége az, amit a rendező beáldoz az időugrálós narratíva oltárán. De a folyamatos idősíkváltásokkal nem Brown természetének hektikusságát adják vissza, csupán komikussá túlzott, afro-amerikai Forrest Gumppá rajzolják az énekest, aki hol Lyndon B. Johnsonnal, hol pedig Little Richarddal parolázik.

A stílus – a természetesen viselt extravagancia és a spontán hév keveréke – volt az, ami Brownt kiemelte társai közül. És a stílus – a negyedik falat áttörő önreflexió és a karikatúrára való hajlam – az, ami ezt a filmet félreviszi. Harsány, különcködő, és nem passzol a szokatlan biopic-narratívához, ami elmagányosodó amerikai zseniként, afféle zenés Vérző olajként festi fel Brown életét. Az életműhöz váltott belépőnek viszont, a legtöbb zenészbiográfiával ellentétben, hatásos, hiszen a sablonos magánélet (szegénység, majd siker, majd drogok) helyett inkább a karrierre és a zenére fókuszál. A feszes basszusgrúvokra alapozott, szaggatott szaxofon- és fülberúgott gitár-riffekkel színezett funkyra: a film valódi sztárjára.

Extrák: Nincsenek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/08 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12343