KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/június
• Zalán Vince: A tények nem beszélnek önmagukért A Balázs Béla Stúdió 1980-as filmjeiről
• N. N.: A Balázs Béla Stúdió 1980-as filmográfiája
• Zsugán István: Mammon-tánc, magyar módra Fogadó az Örök Világossághoz
ESZMECSERE
• Faragó Vilmos: Boldogtalan film
ANIMÁCIÓ
• Sík Csaba: A légy szeme A Pannónia Stúdió rajzfilmjeiről
• Sváby Lajos: Donald Kacsa mosolya, Mona Lisa búja

• Pörös Géza: Az emberi kapcsolatok aszinkronitása Beszélgetés Kovács Andrással
• Gambetti Giacomo: „Párbaj a modern ridegséggel”
• Nemes Nagy Ágnes: Például a Baktérítő Sivatagi show
• Molnár Gál Péter: Koreo-mirákulum Mindhalálig zene
• Bikácsy Gergely: Minotaurusz gyermekei A fiú
• Koltai Ágnes: Az elnyűhetetlen kamaszkor A strand téli őre
• Bársony Éva: Kifosztott szeretők Csak a szerelem
• Csala Károly: Celluloid-kultúra Gondolatok egy kongresszus után
• Zilahi Judit: Az Oscar múltja és jelene
• Gregor Ulrich: A díjazottak évtizede
LÁTTUK MÉG
• Róna-Tas Ákos: Galileo Galilei
• Rózsa Zoltán: A királyi biztos szeretője
• Schéry András: Languszta reggelire
• Harmat György: Üzenet az űrből
• Sulykos Ilona: A végrehajtó
• Iván Gábor: A XX. század kalózai
• Szalai Anna Mária: Kamaszok
• Dániel Ferenc: Hét szeplő
• Loránd Gábor: Hét különleges megbízott
TELEVÍZÓ
• Bernáth László: Börtönrevű a képernyőn jegyzetek a Bűn című sorozatról
• Koltai Ágnes: Az emberek szeretnek várni valamire... Beszéljünk a sorozatokról
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Dalol a flotta
• Bikácsy Gergely: A besúgó
TELEVÍZÓ
• Zolczer János: Műholdról indul a harmadik műsor Televíziózás Pozsonyban
KÖNYV
• Kovács András Bálint: Jean-Luc Godard: Beveztés egy igazi filmtörténetbe
POSTA
• N. N.: Teta veleta

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Georg Höllering (1898–1980)

Filmes és mozis

Kézdi-Kovács Zsolt

 

Véget ért a cannes-i fesztivál, de ebben az évben Georg Höllering már nem ült ott a Croisette-en, szállodájának teraszán a napsütésben, cukrozott földiepret kanalazva, figyelve a filmművészet „nagyjait”, oda-odaköszönve nekik.

Höllering Ausztriában született, pontosabban a Monarchiában, még a múlt század gyermeke, az első világháborúban már katona – állítólag két évvel idősebbnek hazudja magát, csak hogy besorozzák – és katonaként részt vesz Ferenc József temetésén. Az életútnak ez a kezdete aligha sugallja a véget: London legrangosabb művészmozijainak tulajdonosaként halt meg.

A harmincas évek elején operatőrként Németországban dolgozott, Brechttel és Dudowval a Kuhle Wampe című filmben. A nácik hatalomra jutása után visszatért Ausztriába, majd a harmincas évek közepén – 1934–35-ben – Magyarországra jött. Filmet akart készíteni a Hortobágyról. Móricz Zsigmondot keresték fel az osztrák filmesek, és megrendelték tőle a Komor ló című novellát, mint a születendő mű alapanyagát. Móricz – mint több írásából tudjuk – nem volt elragadtatva a filmtől és készítőitől, zavarta a filmesek felületes világa.

A film, a Hortobágy ugyanis elkészült, és talán nem túlzás azt állítani, hogy a háború előtti magyar filmgyártás egyik legkiemelkedőbb darabja. Höllering ugyanis figyelmen kívül hagyva az akkori játékfilmgyártás szabályait, a történetet ugyan leforgatta, de a film hangsúlyosan dokumentum-játékfilm: eredeti, „natúr” szereplők mondják a dialógusokat, és a fikciós jelenetek közé, azokkal egyenértékűen dokumentum-képsorokat illesztett: a természet képeit, vihart, napfelkeltét, a puszta életének apró jeleit, és a születés és halál pillanatait. Mindezt távol a romantikus, idealizált gyöngyös-bokrétás világtól. A parasztemberek napcserzette arca, a lovak csatakos, légyborította teste nem fért bele a kor népszínmű-ihletésű filmjeibe. Nemeskürty Istvántól tudjuk (Filmvilág, 1980. április), hogy a hivatalos Magyarország milyen elutasítással fogadta a filmet. Különösen egyik képsora – amely részletes aprólékossággal végigkíséri egy kanca ellését – keltett felháborodást. (Nemcsak nálunk: a cenzúra Angliában is betiltotta.)

Különös, de így van, hogy a régi, magyar paraszti életforma, a puszta életének szinte egyetlen hiteles dokumentuma ez a külföldiek által készített film. Höllering „találmánya” épp ennek a nyers valóságnak a következetes vállalása, a dokumentumok, a „direkt-hang”, a natúr szereplők következetes alkalmazása.

A harmincas évek második felétől a fasizmus elől Höllering Angliába húzódik. Az Academy Cinema, az Oxford Streeten működő nagy londoni mozi egyik igazgatója lesz. A sors iróniája: mint németet a háború kitörésekor internálják, és a mozit német bombatalálat éri. A háború után újra kellett mindent kezdenie.

A filmezéssel Angliában sem volt sok szerencséje. Tervezett játékfilmjét a háború félbeszakította, és bár több rövidfilmet forgatott a háború után, egyetlen jelentős munkája a T. S. Eliot Gyilkosság a katedrálisban című drámájának filmváltozata. Akik látták, azt írják róla, hogy a mű hűségesen lefilmezett, de nem túl eredeti feldolgozása volt. A film két díjat is nyert Velencében, és kuriózumként feljegyezték róla, hogy maga a költő is játszik benne. Ezután Georg Höllering nem készített több filmet, teljesen a már tulajdonába került Academy mozi vezetésének szentelte magát.

Az elmúlt évtizedekben művészmozik születtek és eltűntek, az Academy megmaradt és fogalommá lett, nemcsak Londonban, hanem az egész világon. Szívósan és sokszor a közönség ellenére is, Höllering kedvenc filmjeit és rendezőit újra és újra bemutatta: Bergmant (amikor még nem volt divatban), Satyajit Rayt, a zseniális indiai rendezőt, Dreyer filmjeit, az új hullámos franciákat, Munkot és Wajdát, a kezdő Formant. És Jancsó Miklóst, akinek a Szegénylegények cannes-i mellőzése után Londonban, Höllering mozijában jutott az első nagy külföldi elismerés: az év legjobb filmje díjat kapta. Az Academy ezután rendszeresen mutatott be magyar filmeket: majd az összes Jancsót, azután Gaál Sodrásbanját, Kósa Tízezer napját, Elek Judit Sziget a szárazföldönjét. Atyai barátja volt mindnyájuknak, bár csak a barátság kedvéért egyetlen filmet sem mutatott be. Különösen Jancsót szerette: a Sirokkó forgatására elzarándokolt fogadott fiával, Ivo Jarosyval együtt. Álltak a térdig érő hóban, szélben-hóesésben, (Höllering kezében a 30 éves Whyte and Mackish whisky, amit kedves rendezőjének ajándékul hozott) és mi csodáltuk ennek a hetvenéves embernek a kitartását, a film iránti szeretetét. Vajon tudta-e, milyen jelentős az a film, amit harmincöt évvel azelőtt forgatott? Valójában sohasem hitte el. Bár, ami minket, magyarokat illet...

Georg Höllering neve egyetlen magyar filmlexikonban sem szerepel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7823