American Graffiti„Aki ezt olvassa, hüje”Almási Miklós
A „graffiti” – házak oldalára, még inkább mellékhelyiségek ajtóira, falaira firkáit szellemes (inkább obszcén) közlemények, felhívások, átkozódások összefoglaló elnevezése. A fiatal George Lucas első filmjében egyetlen ilyen felirat sem látható – az egészet szánta ilyen könnyű kézzel felrajzolt, nosztalgikus és kritikus „közleménynek”.
A történet, amit elmesél, majdnem csak epizódok laza – és párhuzamosan futó – sorozata: nincs nagy sztori, nagy szerelem, vagy nagy horror – a „hollywoodi új srácok” legtöbbjének első filmjében az álomgyár eszközeinek tagadása látható. (S csak második vagy harmadik alkotásukkal lépnek be a nagy üzletbe... mint Lucas is: következő munkája már a Csillagok háborúja; 1977). Négy barát egy éjszakájának története a keret. Vége a gimnáziumnak, a szálak, melyek összetartották őket, már kezdenek elszakadni: ketten (Curt és Steve) azt tervezik, hogy másnap elrepülnek valahová a keleti partra, egyetemre, itt hagyják ezt az unalmas és tespedő kisvárost. Al – neki van a legjobb autója, ő a „menő” – szerelő lesz, és tovább hajkurássza a lányokat; a szemüveges, esetlen „Tigris”-nek pedig még elképzelése sincs a jövőről, nem is érdekli. Ez tehát az utolsó éjszaka, ünnepi a hangulat, a tánc – mert a búcsúé: a felnőttkor küszöbére értek a srácok, bár ebből alig éreznek még valamit. A film szinte elejétől a végéig az utcán játszódik, autókban, éjszaka is nyitva tartó drive-in bisztrókban, ligetekben. Kétségbeesetten reménykednek, hogy történik valami, hogy valami jó kis balhéba is keverednek, vagy hogy a felnőttség, mondjuk egy csodanő alakjában rájuk köszön. De ebben a csendes kisvárosban minden csak takarékon ég, a nagybetűvel írott Kaland helyett legfeljebb piti zűrökbe lehet keveredni, komikusan, rossz szájízzel. Nem történik semmi igazi.
Lucas életrajzi elemektől átszőtt történetében azonban nem is a sztori a fontos. Rendezői trükkjei közül a leghatásosabb a „majdnem’’-dramaturgia: a nézőt a régebbi Hollywood látványos eszközeivel felkészíti valami rémségre – s miközben az ember már a mindent tudó mozibajáró okosságával előre izgul a poénon, valami szelíd, csendesen fanyar fordulatba fulladnak az események: az előkészített, beígért geg elmarad. Curtöt – a komolyabbik fiút – elkapják a város huligánjai (a „Fáraók” nevű galeri tagjai), s lelki szemeinkkel már látjuk, milyen találékony kegyetlenséggel fogják agyonverni, vagy az autó után kötni, vagy valami eddig nem ismert szadizmussal megkínozni – hiszen Kubrick Mechanikus narancs című filmjére kell emlékeznünk a jelenet felvezetésénél. De aztán az egész rémség megszelídül, s csak arra kényszerítik Curtöt, hogy egy rendőrautót „vicceljen” meg: kerekeit odaköti valami betonoszlophoz, s mikor a riadókocsi kilő, a hátsó tengely, a kerekekkel állva marad – és Curtöt beveszik a galeriba... Ez a „majdnem” dramaturgia olykor naiv blöffel játszik: az ügyetlen, csúnya „Tigris” felcsíp egy szép vidéki lányt, kocsijukat ugyan ellopják, de ők legalább jól érzik magukat. Az erdőben, ahol sétálnak, legutóbb egy kéjgyilkos garázdálkodott – mondja a lány – két hulla maradt utána, most is hallani a lépéseit. S nemcsak „Tigris” véli látni-sejteni a kéjgyilkos közeledését a sötétben, a filmzene, a kép, az ágak reccsenése is erre készít elő – aztán (miután már jól kiizgultuk magunkat) megjelenik Steve, a jó barát, ugyancsak gyalog...
Lucas az „alvóvárosok” mozgástempóját követi ezzel az ábrázolásmóddal: a tespedt nyugalmat, ahol még egy ártatlan-ügyetlen csókolódzás is kalandnak számít – az utóbbi évek horrorfilmjeinek „szemüvegén”, azaz feszültségkeltő eszközeinek segítségével engedi látni. Így még erősebb lesz a kontraszt a „semmi sem történik” világa és a fiúkban élő várakozás között, s egyben ironizálódik mind a „suburb-békesség”, mind a horror-technika. De leginkább azt a bájos, megértő-megbocsátó humort szolgálja, melynek nosztalgiája lengi körül ezt az egész, letűnt gyerekkort. Az ötvenes éveket, az akkori vágyakat, lehetőségeket – a kitörés reményeit és csalódásait. Persze ez a nosztalgia csak a történet „hordhulláma”: a film keretét az akkori popzene alkotja: Elvis, Bill Haley szól az első perctől az utolsóig – táncteremben, kocsikban, bisztrókban, az utcán – mindenütt. De ez a nosztalgia egyben arra is képes, hogy itt-ott leleplezzen, szembeállítsa az álmokat a valósággal, hogy a gyerekkor tündérkertjét már a későbbi frusztráció okaként láttassa: korlátoltságát, ürességét, minden kitörési kísérletet szelíd terrorjával lefogó unalmát is észrevegyük. (Az embernek óhatatlanul is Bogdanovich Az utolsó mozielőadás című szép visszapillantása jut eszébe. Csak itt nem a háborúba készülődnek a fiúk...)
A „majdnem” dramaturgia segít a négy fiú rejtett arcának bemutatásában is. Mindegyikükről valami más derül ki, mint ahogy bemutatkoznak. A nagy vagány (Al, az autómániás) valami jó kis szerelmi kalandra készülődik, ezért cirkál csodakocsiján az utcákon, míg a véletlen úgy hozza, hogy egy tizenéves csitri ül mellé. És ez a nagyszájú fiú végül is kedvesen, apáskodva játszik a gyereklánnyal, bár halálosan unja az egészet, de beletörődik a szituációba – hiszen még maga is félig gyerek. Végül is szépen hazafuvarozza a lármás kislányt, és még „szerelmi souvenirt” is ajándékoz neki, legyen mivel eldicsekednie majd barátnőinek. Az okos és elszánt Steve, aki szerelmével is hajlandó szakítani, csakhogy itt hagyhassa végre ezt a tespedést, végül is képtelen lemondani a lányról, nem ül repülőre másnap – fogva tartja a közeg, őt, a lázadót. „Tigris”, az ügyetlen, nevetséges törpe – az egyetlen, akinek sikerül felcsípnie valakit. Ő lesz annak a néhány „majdnem” kalandnak is a főszereplője, ami ezen az éjszakán történik: ellopják kocsiját, verekedésbe bonyolódik, részeg lesz – egyszóval kisvárosi hős, Curt pedig, aki a film elején még nem tudott dönteni az utazás válaszútján – rájön, hogy itt nem terem fű már számára, és elrepül Keletre. (Az utóiratból megtudjuk: ő az egyetlen, aki karriert csinál – író lesz Kanadában...)
A kitörés kikerülhetetlen vágyát, és megvalósításának majdnem lehetetlen álmát mutatja a film. Azt a hangulatot, melyben alig lehet élni. annyira unalmas és kisszerű, de aminek oly erős már a tehetetlenségi nyomatéka, hogy magához láncolja a lázadókat és elszántakat is. Egy kivételével csak álmodoznak a Nagy Kitörésről – és közben szenvednek az elviselhetetlen kisszerűségtől, s legfeljebb abban jeleskedhetnek, hogy kocsijukat senki sem tudja lehagyni a város melletti autópályán. De ez már majdnem a torz slusszpoén: Alt valóban kihívja egy újonnan érkezett vagány, a pályán az életveszély fenyegeti mindkettőjüket – Lucas többször is jelzi: itt félni kell – aztán csak annyi történik, hogy Al kocsiját majdnem megelőzi az új fiú, de megcsúszik, és leperdül az útról. (Senki sem sebesül meg...) Bár megtépázták babérjait, a sárga csodaautó veretlen maradt...
A látásmód trükkje mögött az emlékezés szelektív logikája dolgozik: visszafelé minden szebbnek látszik. Nem is olyan mosolyt keltőek ezek az utcai cirkálók, csupa nikkel díszeikkel, ormótlan formájukkal, nem is olyan nevetségesek ezek a gyerekszerelmek, ügyetlen csókolózások, nem is olyan gonoszak a galerik és rendőrök – de azért mégiscsak életképtelen ez a világ. Miután a nosztalgia megnyugtat, az emlékezés törli a kirívóan fájdalmast vagy szörnyűt – megmarad az alapképlet: a sivár, piti és embertelen látszat. Lucas többszörös csavarral végül is engedi, hogy megszólaljon csipetnyi társadalomkritikája: nem jó itt élni, legfeljebb emlékezni jó rá, s azt sem mindig. Mindezt szelíden, csipetnyi humorral, biztos rendezői kézzel. Azzal a bájos okossággal, ahogy a gyerekek írják a falra: „aki ezt olvassa, hüje”. Így.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 937 átlag: 5.55 |
 |
|
