Gyilkosok kupéja

Az O.J. Simpson-eset

Az ördög ügyvédei

Pernecker Dávid

A legendás amerikai futballjátékost 1994-ben azzal vádolták meg, hogy meggyilkolta volt feleségét és annak barátját.

Több mint húsz éve már annak, hogy Orenthal James Simpsont nem találták bűnösnek minden idők leghírhedtebb kettős gyilkossági perében. Az amerikai foci legendás futójátékosából színésszé és médiajelenséggé vált Simpson tehát papíron nem mészárolta le több tucatnyi késszúrással volt feleségét és a nő udvarlóját. Pedig a múlt „évszázad tárgyalása” során – a vád szavaival élve – „bizonyítékok hegyei” szóltak ellene. Simpson ugyan 1995-ös felmentése, majd egy anyagi csőddel járó polgári per után saját ostobaságának köszönhetően hosszú időre börtönbe került, az igazi elégtétel azonban elmaradt.

Felemelkedésének és bukásának összetett, dühítő és mégis tagadhatatlanul szórakoztató történetét pedig nem hiába filmesítették meg már páran, hiszen a milliók tévéit megtöltő tárgyalás nem csupán a valóságshow-k úttörőjeként égette fel a nézők mindennapjait, hanem megannyi olyan témára is reflektált, melyek mindaddig vérző idegvégződésként csúfították a legszabadabb nemzet gondosan bepúderezett testét. A Simpson-perről elmélkedett még a tárgyalás évében Jerrold Freedman dokumentumfilmje. Az O.J. Simpson története címével ellentétben inkább a gyilkosságok története volt, mely kissé ízléstelenül még az ítélet kihirdetése előtt ábrázolta Simpsont gyilkosként. Nem mintha nem lenne az (ne kerteljünk), de Freedman megvárhatta volna a történet befejezését, hiszen filmje így csupán exploitationként működött, akkor és csak akkor. Jay Gira 2010-ben lőtt mellé tabloid-dokumentumfilmjével. Az O.J.: Szörnyeteg vagy mítosz? megszállottan ismételgeti a tényt, miszerint az esküdtszék nem vette figyelembe a Simpson ellen szóló bizonyítékokat, ugyanakkor Simpson önsajnáló és önajnározó szövegfolyamával mintha leplezni akarná, hogy filmje éppen csak a bizonyítékokról nem szól eleget. Az ügy által érintett társadalmi problémák ugyan megvillannak ebben a két műben is, azonban azokat kifejteni csak két friss sorozat volt képes.

A Scott Alexander és Larry Karaszewski által vezényelt American Crime Story: Az O.J. Simpson-ügy olajozottan működő tárgyalótermi drámaként fókuszál a vád és a védelem elkeseredett küzdelmére. A Jeffrey Toobin könyve alapján készült sorozat precízen mutatja be az ügyben felmerült tonnányi perdöntőnek vélt bizonyítékot, és azt a folyamatot, ahogy a Marcia Clark (Sarah Paulson) által vezetett vád miként bízta el magát Simpson véres kesztyűjének birtokában. Ezzel egyidejűleg a szerzők a sztárügyvédekből álló védelem zseniálisan manipulatív, összeesküvés-elméletekkel buheráló etikátlan lavírozását is részletekbe menően tárják fel. A thriller-feszültség pedig annak ellenére is áthatja Az O.J. Simpson-ügyet, hogy mindenki ismeri annak végkimenetelét. A kíméletlen szópárbaj során egyértelmű antagonista-protagonista viszonyok alakulnak ki Clark csapata és a ripacs celebügyvéd Robert Shapiro (John Travolta), valamint az etikai határokat nem nagyon ismerő Johnnie Cochran (Courtney B. Vance) között. Alexander és Karaszewski pedig szereplőik részletes bemutatásával kívánnak átlendülni a tárgyalóterem sivár vidékén, ezt azonban sajnálatos aránytévesztéssel teszik. Míg Marcia Clark életének tragikus felbolydulását remekül ábrázolják az olyan szálak kibontásával, mint a kevély nő közmegítélése, hajviseletének és jeges modorának kifigurázása, addig ügyvédtársával, Christopher Dardennel (Sterlin K. Brown) folytatott kvázi-szerelmi pillanatai kibontatlanul, és kissé hiteltelenül állnak magukban. Cochran (és csapata) viszont briliáns machinátorként válik színtiszta gonosszá, melyen ugyan a szerzők próbálnak árnyalni, de hiába. Az viszont, ahogy számító terveiket szövögetik, ahogy senkit és semmit nem kímélve ásnak alá szentségeket és elveket, izgalmassá teszi a szériát.

Az O.J. Simpson-ügy a tárgyalás széles jogi és szűkös térbeli keretein túllépve beszél hírnévről és a médiáról. A védelem elképesztő cinizmussal használja ki a tévék elé szegezett néptudat formálhatóságát. A bizonyítékok a jól csengő szófordulatok, az ürességükben is hatásos beszédek, a gyilkossághoz sehogy sem kapcsolódó botrányok tükrében semmissé válnak. A tárgyalás cirkusszá lesz, melyben a vád ügyetlenül mozogva esik-kel. Az ironikus az, hogy noha a pert és a perben résztvevők életét a bulvármédia nagyban meghatározta, a sorozat mindennek a tisztességes bemutatásával sem képes megugrani a címlapsztorik szintjét. A rasszizmus vádját fegyverként használó Cochran prédikátori beszédei mögött nem sejlik fel eléggé Simpson és a fekete közösség felettébb kétes viszonya, nem ismerjük meg sem a gyilkost, sem pedig áldozatait. Simpson tárgyalás utáni mélyrepülése pedig csak feliratokban jelenik meg, mintha elegendő büntetés lenne, hogy a hírnevéből élő gyilkos elvesztette celebhatalmát. Ennél azonban többről volt szó, a bátortalan befejezés pedig ezt csak felskiccelni tudja. Az O.J. Simpson-ügy meglepő részletei és feszült, pörgős dramaturgiája ellenére is didaktikus, és stilisztikailag harsány momentumokkal csúfított. Az olyan indokolatlan kikacsintások, mint Robert Kardashian (Simpson ügyvéd barátja, David Schwimmer alakítja) jövőbeli celebmogul kislányaihoz intézett hegyi beszéde a hírnév káros kajtatásáról kifejezetten elkeserítőek. Akárcsak a Clark szájába adott nagy igazságok, vagy a szituációkhoz túlságosan is passzoló dalbetétek, és a körbemozgásos kameravillantások. Az esethűségét érezhetően szívén viselő sorozat így néha látványosan csinálttá válik.

Míg Az O.J. Simpson-ügyben a per főszereplője meghökkentően kevés szerepet kap, addig Ezra Edelman monumentális – ötször másfél órás – dokumentum-sorozatában Simpson szinte elviselhetetlenül közel kerül a nézőhöz. A Cuba Gooding Jr. alakításában folyton rinyáló Simpson az O.J.: Made in America tükrében mintha csak árnyéka lenne a sztár egetverő karizmájának. Edelman a gyilkos gyermekkorától és egyetemi sportsikereitől indítva építi fel Simpson minden részletre kiterjedő személyiségrajzát. A dokufilm aprólékos képet alkot Simpson popikonná válásának folyamatáról, és felfedi hogyan darálja be a korlátlan lehetőségekkel járó, hirtelen jött dicsőség, azonban mégsem csak a celebség agymosásának számlájára írja a gyilkosságokat. A Simpsont felemésztő nárcizmus Edelman megközelítésében gyermekkori személyiségtorzulásként fertőzi meg a sportolót, aki nem küzd a kór ellen, azt inkább tehetséggé formálja, és segítségével alkotja meg a tökéletes amerikai álomhírességet: a semmiből kiharcolt siker két lábon járó, megrendíthetetlen manifesztumát, az egyedi és megismételhetetlen O.J.-t. Edelman ritka archív felvételekkel telepakolt művében Simpson félelmetesen elragadó sármőr és önáltatásban tobzódó manipulatív pszichopata, lekenyerez és feltörekszik, vállon vereget és hátba szúr.

Mindez pedig nem csak az olyan jelenetekből derül ki, melyekben ő „alakít”. Nincs hátborzongatóbb, mint látni és hallani azokat, akiknek iránta érzett tisztelete és szeretete a per során szétmállott. De megszólal a hibáit elismerő Marcia Clark is, akinek magánéleti válságaitól és az őt fikázó bulvárlapok csámcsogásától a szerző távol tartja magát, Clark pedig felszabadultan mesél letaglózó kulisszatitkokat. Edelman a kamera mögül ki-kiszólva szembesíti tetteikkel a védelem csúcsügyvédeit is, akikről kiderül, hogy szemétségüket Az O.J. Simpson-ügy nem ábrázolta túlzóan. A Simpson legendásan debil túszejtését és fegyveres rablását bemutató részben Edelman nem csupán a 33 évre leültetett, minden téren megbukott sztárt szedi darabokra, de az esküdtszék két tagját is, akik minden éjjel úgy kénytelenek álomra hajtani a fejüket, hogy tudják: felmentésével súlyos hibát követtek el. Edelman nem ködösít, Az O.J. Simpson-ügytől eltérően ő kimondja Simpson bűnösségét. Az epizód pedig, melyben hosszasan taglalják vadállati mészárlásának metódusát – olyan képekkel, melyeket senki nem akarhat látni –, sokkolóbb bármilyen horrornál.

*

A sorozatban azonban nem csak Simpson élveboncolása zajlik, hanem a pert övező társadalmi konfliktusok feltárása is, melynek ismerete nélkül nem értelmezhető az ítélet. Az O.J. Simpson-ügy nyitó képsoraiban ugyan láthatók a ‘80-as és ‘90-es években afroamerikaiak ellen elkövetett túlkapások felvételei, de mivel a tárgyalóterembe zárt Alexandert és Karaszewskit nem igazán hatják meg a rasszizmus peren kívüli megnyilvánulásai, ezért súlya sincs annak, ahogy a levonuló esküdtek egyike – egy fekete férfi – odafordul Simpsonhoz és büszkén felemeli öklét. Így tartotta ugyanis fel az öklét az 1968-as olimpián dobogóra állt két fekete sprinter, Tommie Smith és John Carlos is. Így tartotta fel az öklét mindenki a fekete közösségben, miután szabadon eresztették azt a boltost, aki tarkón lőtte a tinédzser Latasha Harlinst, és miután elengedték azt a pár rasszista rendőrt is, akik félholtra verték Rodney Kinget. A feketék ellen elkövetett rohadékságok a háttérből robbantották szét a pert, a kisebbség elégtételre szomjazott. Épp ezért volt zseniális trükk Shapiro és Cochran részéről, hogy az egész tárgyalást arra húzzák fel, hogy Simpson a rasszista rendőrök gyűlöletének áldozata lett, akiknek legrasszistábbikja ráadásul karnyújtásnyira kerül a nézőhöz. A távozó esküdt feltartott ökle tehát ezért vág a néző gyomrába: a vádnak esélyes sem volt ilyen közegben elítéltetni egy feketét, aki közimádatnak örvendett. Simpson viszont soha nem tartotta fel öklét. Milliomosként a felső fehér tízezerbe beolvadó sztár – ahogy többen mesélik a sorozatban – nem volt fekete. Ő O.J. volt. De ez nem így működik. Nincs olyan, hogy „semleges feketeség”. Simpson a legnagyobb fekete példakép és egyenjogúsági szószóló lehetett volna, ha nem hagyták volna hidegen azok, akik „testvérüknek” hitték. A per szociológiai hátterének ilyen éleslátó bemutatása miatt válik fontosabbá az O.J.: Made in America, mint A komornyik, A segítség, vagy a 12 év rabszolgaság. Ezek a rabszolgatartás testi-lelki kegyetlenségeiről beszélő múltidéző filmek ugyanis csak allegóriaként tudnak reflektálni az afroamerikaiak jelenbeli helyzetére. Közben meg ott van Trayvon Martin, Marissa Alexander, Oscar Grant, Renisha McBride, és mindazok az ártatlan feketék, akiket rendőrök lőnek agyon az utcákon a semmiért. Edelman opuszát nézve viszont egyszerűen nem lehet nem gondolni rájuk. Semmi nem változott, minden csak átalakult.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/08 24-26. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12845

Cikk értékelése:

szavazat: 7 átlag: 5.57