KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/július
POSTA
• Tamás Krisztina: René Clair Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Nagy Istvánné: Rocco és fivérei Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Veém János: Pergőtűz
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Ha az értelem alszik Cannes
• N. N.: A 34. cannes-i filmfesztivál díjai Cannes

• Marx József: „Én csinálom a magamét, te mondod a magadét” Kritika és filmművészet
ESZMECSERE
• Almási Miklós: Mi a bajom a „közérzet-filmekkel”? Hozzászólás Faragó Vilmos Boldogtalan fil című cikkéhez

• Zsugán István: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
VITA
• Boros István: A csendes háború Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat Budapesten
• Nagy Sándor: A mozinak keressünk filmet! Vita a filmforgalmazásról

• Kerényi Grácia: Filmen és prózában A wilkói kisasszonyok
• Matos Lajos: Az orvosok dilemmája Kóma
• Simor András: A meghökkentek Kölykök; Ötvenöt testvér
WESTERN
• Jancsó Miklós: Vallomás a nagypapáról
• N. N.: John Ford hangosfilm-rendezései
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Krimik, mesék és a valóság Vilnius
• Xantus János: Bio-Asszony és az Agglegények Oberhausen

• Todero Frigyes: Az imádság már nem volt elég A chilei film Allende idején
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A játékszer
• Kovács András Bálint: Először férjnél
• Loránd Gábor: Hárman a világ végén
• Lajta Gábor: A túlélés ára
• Zoltán Katalin: Az anyakönyvvezető nem válik
• Márton László: A csend előtt
• Koltai Ágnes: Bolond évek
• Gáti Péter: Puska és bilincs
TELEVÍZÓ
• Jovánovics Miklós: Előbb informálni, aztán kommentálni Beszélgetés Hajdú Jánossal
• Loránd Ferenc: Gyermekműsorok – pedagógiai tükörben Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Veress József: Filmtörténeti portyák
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hölgy kaméliák nélkül
• Karcsai Kulcsár István: Kallódó emberek
• Karcsai Kulcsár István: Isten után az első

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Dizájneren

Szertől szerig

Kovács Gellért

Mintha a néző vénájában is ott lógna a tű.

 

A csodás budapesti belvárost ritkán ábrázolt szemszögből, kicsit sem csodásnak mutatja az Index hírvideósa: a huszonéves Geri hosszú évek óta a fővárosi junkie-k életét éli, romos háztól a kukáig, parkoktól a rakpartig, bolti lopástól a benzinkútig, sorstárstól a sorstársig. Ő a mi kalauzunk, őt követi Horváth – mindenféle beavatkozástól mentesen, de semmiről le nem maradva. Az van, ami történik, azt láthatjuk, ami van. Megismerjük a többieket, pontosabban azokat a drogfüggőket, kikkel főszereplőnk ideiglenesen vagy hosszabb időre összeverődik. Legtöbbször az erőltetett menetet mutatja, gyalog ténferegve, vagy a villamoson ülve, az út ideiglenes vége mindig a cucc: amikor a karba, s olykor más testrészbe fúródik a tű, Horváth akkor sem rántja el a felvevőt – miért is tenné. A gátlásnak itt semmi keresnivalója. Ott rohadt el régen valamelyik foglalt ház szemétdombos udvarán.

Geri értelmes, szellemes srác. Már ami maradt belőle. Többféle komoly szervi bajjal is küzd, nincs meg a fél tüdeje. Többször tiszta volt egy darabig, de a szintetikus, olcsó szerekről a megszokotthoz képest is nehéz szabadulni: túl könnyű beszerezni. Túlságosan nincs a túlparton semmi. Rá is érvényes az, amit egyik sorstársa mond viszketegen, miután kijött az egyik segítő szervezet irodájából: ő már lemondott volna az életről, de az élet még nem mondott le róla. Lehetne ez üres frázis, ám amikor ennyire az üresség irányít, egy ilyen mondat igenis gyomorba vágja az embert. Csakúgy, mint Horváth Balázs, és a másik operatőr, Botos Tamás filmes felfogása: képeik természetesek, de igényesek, nagyvászonra valóak. Egyébként se érezni azt, hogy a rendező irányítana, de azt sem, hogy ne tudná, hogyan lehet ebből mozgókép. Geri az, aki tempót, témát ad, a stáb viszont érzi, pont ez a feladata: hogy a készülő film legyen majd Geri élete – külső kommentár nélkül, csak maga. Zene csak néha szól, elég az utcazaj. A város zaja, mely tudomást se vesz rólunk. A Dizájneren épp ettől tud a téma egyik legkiválóbb magyar dokumentumfilmje lenni: mert mindenféle okoskodás, formai hatásvadászat nélkül, csak úgy, a létezést mutatja. Azt, ahogy minden összefolyik. Az idő nem tud rendszerezni, mert nincs mit. Bár a film végpontja arról szól, Geri hogyan vonul be sokadszor az elvonóra, de ő is elmondja, mi is érezzük: ez is csak azért van, hogy ne haljon meg most. Ha így folytatja: még.

Horváth filmje nem, vagy nem csak arról szól, hogy mit tesznek a függőkkel az ellenőrizhetetlen összetételű, követhetetlen hatású dizájnerdrogok, sokkal inkább arról, ahogy ez a világ (a használóké) működik, ahogy összemosódik azokéval, akik ugyanazokon az utcákon, tereken járnak. Ahogy ez a két dimenzió láthatatlanul metszi egymást. Megrendítő, természetes pillanatok azok, amikor Geriék mellett elsuhan egy babakocsi, amikor a padon ülő idegen srácok nézik, ahogy a bozótban épp eldobott ásványvizet keresnek a cucchoz. Itt vannak előttünk, mégis távol. És nem is feltétlenül együtt: ugyan a filmet nézve az lehet az érzésünk, Geriék összetartanak, figyelnek egymásra, de ez hazugság, nem létezik ott igaz barátság, s ezt ők maguk jegyzik meg, hisz többször is, többféleképpen előkerül a téma. Tényleg nincs félrebeszélés: a drogos ilyen – mondják magukról egyes szám harmadik személyben –, az anyagért hajlandó sok mindenre, de mindenki kihasznál mindenkit. Ez ilyen, ez ennyi.

Elképzelni sem tudom, hogy lehet így élni, valahogy így fogalmaz Geri édesanyja, s ezzel tulajdonképpen ki is mondta, miért is fontos film a Dizájneren. Igazából még csak nem is a közönyről beszél. Hanem a tehetetlenségről. Geriék nem találják a kiutat, mi meg nem találjuk az utat hozzájuk. Meg vagyunk dermedve mind.

 

DIZÁJNEREN – magyar dokumentumfilm, 2016. Rendezte: Horváth Balázs. Kép: Botos Tamás és Horváth Balázs. Zene: Kristóf Márton, Porteleki Áron és Szabó Bálint. Vágó: Pap Levente. Producer: Pusztai András. Gyártó: Forgalmazó: Cirko Film Kft. 90 perc.

 

 

 

 

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/03 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13107